SZERBHORVÁTH GYÖRGY
Tiszta jog, piszkos ügy

Rossz hír Boszniának, hogy meghalt Szlobodan Milosevics, még mielőtt elítélték volna - jelentette ki nemrégiben dr. Várady Tibor jogászprofesszor -; Szerbia és Montenegró államközösségének viszont az lett volna a nagyon jó, ha szintén nem hal meg, de felmentik őt a népirtás vádja alól.
Első ránézésre szépen, logikusan érvel az egyik legtekintélyesebb vajdasági magyar értelmiségi, a nemzetközi hírű jogász, aki többek közt a budapesti CEU tanára is. Játékelméletileg avagy jogilag világos az ábra: a Hágai Nemzetközi Bíróságon ugyanis most folyik az a per, amelyet Bosznia-Hercegovina indított még 1993-ban az azóta már megszűnt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, illetve immár jogutódja, Szerbia és Montenegró ellen. Az utóbbit védő csapat tagja maga Várady, sőt, egy időben ő volt ennek vezetője is.
Jogi csurés-csavarásával szemben nem sokat hozhatunk fel - az erkölcsi érvek, ugye, itt nem játszanak. Szerinte a bíróság egyszerűen nem illetékes, mivel a boszniai háború idején a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság nem volt az ENSZ tagja, nem volt aláírója a genocídium megelőzéséről és büntetéséről szóló konvenciónak sem - a nemzetközi jog szempontjából nem létezett, úgyhogy felelősségre sem lehet vonni. Ilyeténképpen érdektelen részletkérdés, volt-e népirtás, mert ha volt, ha nem volt, Jugoszlávia nem volt aláírója, tehát nem is vétkezhetett a dokumentum ellen (ergo egy másik nép ellen sem). Váradyék védekezésének másik csapásiránya - hatástalanul - pedig az volt, hogy a bíróság éppen ilyen érvekkel utasította el eme Kis-Jugoszlávia vádját a NATO ellen az 1999-es bombázásokért, mondván, nem illetékesek, hisz az ország nem volt nemzetközi jogalany.
Szintúgy "igaza" lehet Váradynak akkor is, amikor arról beszél, hogy ha Bosznia-Hercegovina megnyeri a pert, és Szerbia-Montenegrónak tetemes kártérítést kell fizetnie, úgy az a honpolgárok egyfajta kollektív megbüntetése lesz, hovatovább a vajdasági magyaroké is. Természetesen ebben is van valami, hiszen ez olyan helyzetbe sodorná Szerbiát, mint amilyenbe Németország került az I. világháború után. És a parlamentben így is már a szintén Hágában raboskodó Seselj vajda radikálisai vannak relatív többségben, akiket nyugodtan nevezhetünk nettó fasisztáknak az alapján, amit mondtak és tettek az utóbbi 15 évben. Magyarán, ha Bosznia kártérítési követelését jogosnak mondja ki a bíróság, az beláthatatlan következményekkel fog járni, főleg, ha Szerbián be is akarják majd hajtani a kártérítést. Mert legalább százmilliárd euróról is szó lehet, ha nem a duplájáról. Arról nem is beszélve, hogy Horvátország is próbálkozik behajtani a maga igazát, szintén az agresszornak tekintett Szerbia-Montenegróval szemben.
De erről még szó sincs. Meglehet, a szarajevói kormányzat azzal is megelégedne, ha a bíróság egyszerűen kimondaná, Jugoszláviának, illetve Szerbiának igenis köze volt a boszniai népirtáshoz.
Innentől kezdve zavaros a vajdasági magyar jogász szerepe az egészben. Noha Várady a hatvanas-hetvenes években tagja volt a legendás újvidéki Új Symposion szerkesztőségének, jogászként sohasem ellenzékiskedett, vagy kérdőjelezte meg a rendszer egészét. Sőt, ha kezünkbe vesszük 1995-ben, Újvidéken kiadott, Történelemközelben című publicisztikakötetét, abból is világosan látható, mindig az adott rendszer jogi keretein belül gondolkodik. Ha a titói önigazgatású szocializmusról volt szó, akkor ő annak törvényei szerint elmélkedett, sose jutott eszébe, a rendszer maga elfogadható-e. Aztán 1992 júniusától 1993 márciusáig a jugoszláv Panics-kormány igazságügy-minisztere volt. Az igaz, hogy az ő nevéhez fűződik az amnesztiatörvény kidolgozása (amiből akkor nem sok minden valósult meg), de a vajdasági magyarok, főleg a fiatalok, ez idő tájt tömegesen hagyták el az országot. Többek közt a katonai behívók elől. S noha a jugoszláv katonaság egységei hivatalosan 1992 júniusában elhagyták Bosznia területét, és korábban már Horvátországét is, tény, hogy még például 1992 júliusában is esett el vajdasági magyar sorkatona a jugoszláv katonaság tagjaként, például Dubrovnik környékén, azaz Horvátországban. Jogilag persze ehhez Váradynak semmi köze - de mégis megkérdezhetnénk, mit gondolt vajon akkor e kérdésekről?
A kormány bukása után Várady pedig az 1994-ben megalakult Vajdasági Magyar Szövetség (nem is túl) szürke eminenciása lett, mind a mai napig. Amikor pedig Milosevics megbukott, s a VMSZ is a szerbiai kormány részévé vált, Várady a Szerbiát-Montenegrót védő csapat vezetőjévé vált. Ma "csupán" a tagja. Ám mégis: ma egy olyan államot véd a nemzetközi ítélőszék előtt, amelynek jelenlegi kormánya Milosevics szocialistáinak külső támogatása nélkül megbukna, s melynek kormányfője az a Vojiszlav Kostunica, aki a háborúk idején korrekt kapcsolatokat ápolt a boszniai hadvezetéssel, s ma is néma, ha az áldozatokról van szó. Mintha mi sem történt volna. Éppen ez a kormány az, amely eltussolja az ügyeket, amely nem tud semmit Ratko Mladicsról, nem vizsgálja ki a koszovói albánok elleni bűncselekményeket (például a mai napig nem derült ki, pontosan hogyan is kerültek Belgrád közeli tömegsírokba vagy éppen a Dunába koszovói albánok tetemei). Ennek a kormánynak egyes tagjai még mindig a dicső szerb katonai erényekről értekeznek, maga Kostunica pedig Milosevics halála kapcsán keresztény értékekről szónokolt, mondván, Milosevicsnek, családjának és az őt gyászolóknak is kijár a humanitárius elbánás, a gyász szentsége. Csakhogy Kostunica az, aki a felelősség kérdését sosem tette fel, sőt, mindent másra hárít, és esze ágában sincs bocsánatot kérni, például Szrebrenicáért.
Ebben a szövetkörnyezetben válik bizarrá és morálisan megkérdőjelezhetővé Várady Tibor tevékenykedése. Jogászként persze szíve joga, mit csinál. Nyilván karrierje fénypontja a Hágában való tündöklés. És miért ne védhetné Szerbiát? Csak védje. De vajdasági magyar politikusként - mert ne higgyük, színtiszta szakértő ő - gondolhatna egy picit a vajdasági magyarokra is. Akik, pár karrieristát leszámítva, mindig is Milosevics diktatúrája ellen voltak. Ehhez képest most Várady professzor azt méricskéli, Szerbia-Montenegrónak bizony nem is oly rossz az, hogy Milosevics meghalt, hisz így nem tudták elítélni. Mert íme, az ártatlanság vélelme neki is kijár. Hát persze, Hitler sem lett bíróság elé állítva... Várady cinikus módon pedig odáig megy, hogy azon örvendezik, Bosznia sajnálhatja ám csak igazán, hogy meghalt az egykori szerb vezér. Minő irónia! Az, aki gyászba borította Boszniát is, íme, még egyszer kitolt velük. Másfelől, bizony-bizony, milyen stramm lett volna, ha Milosevicset felmentik, mert akkor ismét csak fityisz járt volna Boszniának. Várady annak örvend, hogy a hágai bíróságon eddig nem sikerült bizonyítani az egyes perekben, hogy Szerbiának köze lett volna a boszniai tragédiához. Lehet, hogy jogilag, tisztán jogilag ez így van... Ám ez sincs így. Mert a hülye előtt is világos, egyes tanúvallomásokból és jogerős bírósági ítéletekből, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak, illetve Szerbiának igenis köze volt mindehhez - mást ne mondjunk, Ratko Mladics is Belgrádból kapta a fizetését, majd nyugdíját is a közelmúltig. A szerbiai titkosszolgálat vezetői - Frenki, Sztanisics (szintén hágai vádlottak) - folyamatosan Boszniában és Horvátországban ügyködtek, saját csapataikkal együtt. A vajdasági magyarok közül pedig igen sokan megjárták e frontokat - úgy látszik, Várady még egy ilyen emberrel sem találkozott. Hát igen, a kérdéses időpontban Belgrádban miniszterkedett.
Persze szó sincs arról, hogy Várady Tibor bűnös cselekedeteket követett volna el. Nem, tisztán jogilag minden tiszta. Ám hogy morálisan helyes-e az, amikor Milosevics halála kapcsán már-már kárörvendően állapítja meg, Boszniának ez rossz hír, nos, mindez már meggondolkodtató. Fölöttébb.

__________
* Élet és Irodalom, 50 évf. 17 szám
http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0617&article=2006-0430-1200-38STRH