December 10.
A Magyar Szó-projektum

Jó kétszáz évvel ezelőtt a neves orosz történész, Karamzin Franciaországban járt, ahol az orosz emigránsok arra kérték, mondaná már el két szóban, mi folyik otthon.
– Lopnak – válaszolta.
Még két szó sem kellett ahhoz, hogy plasztikusan ábrázolja az oroszhoni állapotokat (és akkor hol volt még a Szovjetunió!).
Ha ma engem kérdeznének, mondanám már el két szóban azt, mi folyik vajdmagy „kishazánkban” (copyright by Charles Dudas), nem mondanám én ezt; nem vagyok én olyan. Azt mondanám: projektumoznak.
Illetve ezt sem mondanám, nem használnék a lopás szóra ilyes szinonímákat, hisz azt is mondhatom, hogy nemzetmentenek, kisebbségi kultúrát ápolnak, kisebbségi tájékoztatást végeznek, közösségben-magyarságban gondolkodnak. És, ugye, milyen szépen hangzik ez?
Maradjunk a projektumnál – ez szép magyar szó. A tartományi környezetvédelmi titkár, aki amúgy magyar lenne, legalábbis a neve alapján, ezt az egy szót tudja ugyanis magyarul hiba nélkül kimondani, a többi merő megszégyenítése a magyar nyelvnek. De hát a miénk o, nem tesszük szóvá. És hol is tehetnénk szóvá? A tájékoztatási titkár úr projektjeiben? Ott, ahol nem tudják helyesen kiírni a magyar személy- és helységneveket? Ez az a híres toleranciaprogram? A magyar nyelv csúfolása? Hol van az az annyira emlegetett kódex?
De ne morgolódjunk. A Szülőföld-alap projektuma mindent a helyére tesz. Az a balga, aki hitt abban, hogy na, most majd kiegyensúlyozottá válik a tájékoztatás. Minő maszlag.
Személy szerint én örülök annak, hogy a Magyar Szó annyit kap, amennyi hírlik (tán hetvenöt magyar millát). Ezek után pirinyó erkölcsi joguk sem marad arra, hogy bizonyítványukat magyarázzák, nem mintha lett volna. Eddig sem értettem, miért ez a fene nagy morális felsőbbségrendűség azok körében, akik ott dolgoznak, vagy valaha is ott dolgoztak. Hogy már harminc éve, meg ötven-hatvan éve, meg terepi riportok, olvasottság (egyedüliként a piacon!) és a régi szép idők, az volt ám az újságírás, és bizony, ma is meglenne a tehetség pennájukban, csak hát hol ez nem engedi, párt, Miloševic, Forum, tartomány, hol az nem engedi, Kókai, Kasza, Szabadka, de azért mégis elvégzik a dolgukat.
A fenét végzik. Mondjuk ki szépen: az utóbbi idők Magyar Szója katasztrofális. És ezért az is felelos, aki ott dolgozott/dolgozik. És ezek után nem fogadunk el a magunk részéről semmi kifogást, hogy így meg úgy.
Ja, persze, most meg majd az lesz a kifogás, hogy elbocsátják a gépírónőket. Nem lesz kinek diktálni! Az a kérdés senkinek sem jut eszébe, hogy ha egy újságíró nem tudja rögtön a számítógépbe begépelni a szövegét, akkor vajon mihez ért?
Semmihez. A Magyar Szósoknak az utóbbi évek alapján semmi erkölcsi alapjuk nincs szakmáról beszélni. Kenjék bár Kókaira – akkor sem; vele együtt.
Igaz, elnézést kell kérnem a gépírónőktől: nekik van munkájuk, mert nyilván a szerkesztők még a netről sem tudják leszedni („lelopni”) az anyagokat, de valahogy mégis odakerülnek a cikkek, amelyeket be kell gépelni.
Némelyiket rögtön kétszer, két különböző rovatba. Az utóbbi években nem tudom, hányszor fordult elo a duplázás: előszeretettel közlik a Magyar Nemzet cikkeit úgy a sajtószemlében, mint a külpolitikai rovatban, ráadásul egy napon, hisz ismétlés a tudás anyja. És gyakran úgy, hogy sem a szerzőt, sem a lap nevét nem közlik. Ennyit az újságírókollégák iránti tiszteletükről. (Az RTV-újságukról meg ne is beszéljünk: két saját mondat, ha van benne.)
Erre mondaná Karamzin, hogy: lopnak.
Lopnak?! Ebből látszik, még erre sem képesek rendesen. A lopásnak akkor van értelme, ha nem derül ki.
Na és ott van az örök búbánat, a minden hibát kimagyarázó érv: egzisztenciális bizonytalanságuk. Hogy éhbérért dolgoznak. Még majd büszként is vállalják: azért oly rossz a lap, mert mi éhbérért ennyit tudunk tenni, és nem is akarunk többet tenni.
És kinek mondják ezt? Az olvasóknak? A nyugdíjasoknak? Tanároknak? Munkásoknak? Munkanélkülieknek? Földműveseknek? Van merszük az egzisztenciális bizonytalansággal indokolni mindent? A gyalázatos munkájukat? Mintha egy orvos azt mondaná: mostanság több betegem halt meg, de hát ennyi fizetésért… Hol a szakmai alázat? És egyáltalán: ki kényszerítette őket, hogy a cégnél maradjanak? Maga a Jóisten? Mert ugye, nekik feladatuk van, a közösség érdekei meg egy csomó szent szar – halálos ítélet terhe alatt dolgoznak! Ha otthagynák az újságírást, főbe lőné őket a VMSZ vagy akárki.
Hagyjuk ezt a dumát, drága „kollégák”. Ma már sehol sincs egzisztenciális bizonyosság a munkaerőpiacon – de Önök, akik úgymond tájékoztatnak bennünket, még erre sem jöttek rá. Az persze nem örvendetes, hogy a munkavállalókat megfosztják jogaiktól, de ebben a szakmában erre nem lehet a végtelenségig hivatkozni. Miért ragaszkodnak Önök annyira „egzisztenciális bizonytalanságukhoz”? Miért ragaszkodnak a Magyar Szóhoz? Megmondom: mert másutt nem kapnának munkát, mert máshol ez a teljesítmény, amit az utóbbi időben letettek az asztalra, a lehető legrosszabb ajánlólevél.
Ideje belátni: a mai világban nincs élethossziglani munkahely. Van helyette folyamatos tanulás, alkalmazkodás a követelményekhez, a kihívásokhoz. A Magyar Szó egyébként meg a legjobb példa arra, miért is nem kell a lemaradásról, a háttérbe szorulásról írnia: maga a legfényesebb bizonyíték, mi történik egy bezárkózó társaság esetében.
Egy munkásembert munkaadója simán utasíthat arra, hogy tanulja meg a legújabb, szükséges munkamódszereket. Egyedül a vajdasági magyar újságíró (tisztelet a kivételnek) hivatkozik arra, hogy ő már mindent tud – x éve dolgozik a Magyar Szónál! Oxford, Cambridge, Szilícium-völgy – ha az észről van szó, a Magyar Szóhoz képest kis pisis helyek.
Ez a vonat elment. Még jó, hogy az utolsó szerelvény Mikulás napjára hozott egy rakomány forintot, lesz mit elherdálni. Jó munkát!
De közben gondoljanak arra, nincs már munkakötelezettség, mint Karamzin idején, a cári Oroszországban. És akkor még lágerek sem léteztek.
Szerbhorváth György
(http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=hozottanyag)

December 9.
Legyünk kecskepásztorok!

Tizenhat év alatt egy egész nemzedék nő fel, így ki is emlékszik már arra, hogy ennyi évvel ezelőtt december 6-án a szerbiai parlament szakított a kollektív államfő, a köztársasági elnökség intézményével, és Slobodan Miloševićet kikiáltotta egyszemélyi köztársasági elnöknek?! Tette ezt azok után, hogy egy népszavazáson a szerbiai lakosság 86 százaléka támogatta! Miloševićnek már akkor az írott és az elektronikus médiában egyaránt kiterjedt propagandahálózata volt az egyeduralmi és parancsuralmi rendszerének a megalapozásához, a nemzetmegmentő jelző ott kószált körülötte, amerre csak lépett, s a nép, az istenadta nép támogatta!
Aztán nehéz évek jöttek, az idő mégis elrepült. Amikor 2000-ben megbukott, egy belgrádi kutatóközpont kimutatta: az ország lakosságának 60 százaléka a szegények kategóriájába tartozik, 5 százaléka a gazdag elithez.
Az idő pedig repül. S újabb egyeduralmak jönnek, újabb kiváltságos elitek alakulnak, akiknek ugyancsak kell „a nép támogatása”. Most Kasza József, a VMSZ elnöke építgeti éppen vajdasági egypárti uralmát, s aki akar egy morzsányit a hatalom és a kiváltság édes bájából, tagosodjon a VMSZ-be! Ez a párt már nem is párt, hanem egyenesen magyar állami hivatal szerződő partnere: a Magyar Szó hétvégi számában közölt tudósítás szerint Szabó Vilmos, a Magyar Miniszterelnöki Hivatalnak a határon túli magyarokért felelős politikai államtitkára és Kasza József, a VMSZ elnöke pénteken Szabadkán memorandumot írt alá, amely szerint a vajdasági magyarok a jövőben tandíjmentesen tanulhatnak az anyaországi felsőoktatási intézményekben, aki meg itthon tanul, ösztöndíjat kap a magyar államtól. A garancia erre Kasza aláírása! Ha netán az elkövetkező választásokon egy másik vajdasági magyar párt nyerne el több támogatottságot, akkor mi lenne? Na, ne féljünk ettől, ez nem következhet be. A Szülőföld Alap támogatásával nagy pénzeket kap a Szabadka központú Magyar Szó, a Szabadka központú elektronikus média – és máris garantált a Kaszát és a VMSZ-t támogató propaganda. A Szülőföld Alap médiát is segítő pályázata kapcsán kiszivárgott hírek szerint ez a két médiaház a Vajdaságnak szánt 175 millió forintból 100 milliót kap, vagyis 400 ezer eurót. Baj lenne, ha a Magyar Szó meg ez a szabadkai akármi ennyi pénzből nem tudna olyan propagandát csinálni, hogy egy esetleges vajdasági magyar referendumon Kasza is megkapja a maga 86 százalékát, akárcsak annak idején Milošević! A propaganda, az propaganda.
Budapest is azt akarja, tömörüljünk hát Kasza köré! Egy akol, egy pásztor. A Szülőföld Alap jövő év januárjában lejáró gazdasági pályázata is ezt üzeni: észak-vajdasági, magyarlakta régiók előnyben! A szórványnak elég a morzsa, ha már ott akar lébecelni, ahol nem kéne.
Nos hát, irány a VMSZ! Az aktuális magyar kormányzat irányunkba történő üzenete is világos: a magyar adófizetők pénzéből azokat a „határon túli magyarokat” támogatja, akikre a VMSZ áldását adja. Mi meg, a „nem észak-vajdasági többségében magyarlakta települések” nem Kasza-párti lakói, „külföldi magyarként” legyünk kecskepásztorok. Legalább arra képesek vagyunk, bizonyosan. Nem kell hozzá sem VMSZ-tagság, sem anyaországi támogatás.
Friedrich Anna (Családi Kör)
(Forrás: http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=vezer&id=543)

November 24.
Árgus szemek*
Bozóki Antal: A délvidéki magyarság vagy összefog, vagy eltűnik

• Ön talán a legismertebb délvidéki jogász, aki kisebbségi ügyekkel foglalkozik, emellett a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének külhoni tagja. Azért is soroljuk fel alább jelentősebb jogi munkáit, mert sok budapesti kollégájával ellentétben ön kézzelfogható bizonyítékokkal szolgál szaktudására nézvést.
– Zavarba hoz, mert saját munkáimmal nem szokásom dicsekedni, ám azt el kell mondanom, hogy itt, a Délvidéken Az emberi és nemzeti kisebbségi jogok nemzetközi védelme című kötetben megannyi olyan jogszabályt jelentettem meg magyar nyelven, amely Magyarországon a Határon Túli Magyarok Hivatalában, illetve annak honlapján még mindig csak angol nyelven olvasható. Magyar nyelvterületen ebben a kötetben lelhető fel a legtöbb nemzetközi okirat a kisebbségi jogokról. A délvidéki magyarok elleni támadásokkal szemben ugyanis csak úgy vehetjük fel a küzdelmet idehaza és külföldön, ha ismerjük a nemzetközi, a szerb-montenegrói és a vajdasági tartományi jogszabályokat is.
• A magyar nemzetiségű szerbiai adófizetők jogvédő szervezeteként milyen belgrádi, újvidéki vagy netán budapesti támogatásban részsül az Árgus, amelynek több tucatnyi jeles újvidéki magyar értelmiségi a tevékeny tagja?
– Sajnos messze nem vagyunk még olyan helyzetben, mint a magyarországi kutatók, illetve jogvédők egy része. A kilencvenes években nem igazán tudtunk utazni, bár megjegyzem, a budapesti sikerpropagandával ellentétben vízumhoz ma sem jutunk olyan egyszerűen, ráadásul Magyarországról mind a mai napig igen bajosan lehet behozni könyveket, ami egészen elképesztő 2005-ben, Európa közepén. Mindezek miatt már néhányszor próbáltam felvenni a kapcsolatot néhány magyarországi intézménnyel. de nem igazán fogadta úgy minket, mint ahogy az elvárható lenne. Eközben a köteteimről már több recenzió is megjelent magyarországi szaklapokban, de ez édeskevés ahhoz, hogy a délvidéki magyar nemzetrész érdekében igazán hatékonyan fellépjen az Árgus. Arra természetesen hiába várunk, hogy a belgrádi köztársasági kormány vagy a vajdasági tartományi kormány anyagilag támogasson minket, pedig a délvidéki magyarok ugyanolyan adófizetők, mint a szerbek, de gyakoribb fellépésünkkel túl sok érdeket sértenénk.
• Budapestről kapnak támogatást?
– Sokáig hittem abban, hogy magyarországi támogatással létre tudunk hozni egy emberi és kisebbségi jogokkal foglalkozó délvidéki kutatóközpontot. Persze sokan legyinthetnek, hogy hasonló értelmiségi elefántcsonttornyokra nincs szükség, ám egy ilyen kutatóközpontnak vagy akár a szervezetünk olajozottabb működésének óriási gyakorlati haszna lehetne a délvidéki magyarok szempontjából, hiszen tárgyilagosan lehetne követni a kisebbségi jogok gyakorlati megvalósulását és a nemzetek közötti viszonyok alakulását. Még azt sem tudjuk ugyanis, hogy Vajdaság tartományban pontosan mekkora a magyar egyetemisták, főiskolások aránya. Különböző becslések szerint az újvidéki egyetemen 4-6 százalékban tanulnak magyar hallgatók, miközben a tartományban mintegy 14 százalékot képvisel a magyarság. Látható, feleannyi magyar egyetemista se tanul a Délvidéken, mint aminek az etnikai arányokból következnie kellene, ugyanakkor még ezek egy része is elhagyja szülőföldjét, miután magyarként nem kap munkát. Azt is rendkívül hasznos lenne vizsgálnunk, hogy miképpen valósulnak meg a különböző jogok a foglalkoztatás terén. Mostanság írok a vajdasági magyarok helyzetéről egy tudományos referátumot a Szerb Tudományos Akadémia számára. Próbáltam beszerezni a foglalkoztatottak és azoknak a nemzeti összetételét, akik munkát keresnek. Ilyen adatokat egyszerűen sehol sem találtam, talán nem véletlenül. A Szerbiai Statisztikai Intézettől olyan választ kaptam, hogy ilyesféle adatokkal nem rendelkeznek. A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság viszont végzett egy kutatást, amelyből kiderült, hogy a magyarok lakossági arányszámukhoz képest felülprezentáltak azok között, akik munkanélküliek, vagy valamilyen diszkrimináció folytán vesztették el a munkahelyüket az utóbbi években.
• Milosevics öt évvel ezelőtt bukott meg. Az Árgus szerint hogyan alakult ebben az időszakban a délvidéki magyarság helyzete?
– Egyáltalán nem javult, sőt bizonyos területeken még rosszabbodott is a milosevics-éra utolsó éveihez képest. Gondolok itt elsősorban a gyakori fizikai bántalmazásokra és a különböző jellegű tömeges diszkriminációra, amely az utóbbi időben egyértelművé vált az igazságszolgáltatásban is. Az ugyanis immár egyértelmű, hogy a szerbek és a magyarok vonatkozásában nem egyformán alkalmazzák a jogszabályokat. A büntetőeljárások során azt tapasztalhatjuk, hogy ha magyarokat bántalmaznak, akkor az elkövetők nem kerülnek a törvény színe elé, ha viszont mégis oda jutnak, akkor az eljárás nem fejeződik be, vagy nem alkalmazzák a hatályos törvényeket. Mi történik azonban akkor, amennyiben nagy ritkán magyarok bántalmaznak szerbeket? Láthatjuk, mi történt azzal az öt temerini magyar fiatallal, akik megvertek egy szerb férfit. Már a büntetőeljárás során rendkívül sok furcsaságot tapasztalhattunk, ugyanis a bíróság több körülményt, illetve bizonyítékot nem vett figyelembe, és így kaptak első fokon összesen 61 évet, amit ha elosztunk öttel, akkor több mint 12 évet kapott mindegyik fiatalember. Ez egészen elképesztő, hiszen fejenként több évet kaptak, mint Biljana Plavsics boszniai szerb politikus asszony, akit a hágai törvényszék 11 évre ítélt a Boszniában elkövetett népirtásban való részvételéért. A legtragikusabb azonban az, hogy az ítéletet a Szerbiai Legfelsőbb Bíróság is megerősítette. Remélhetőleg az öt magyar ifjú elnöki kegyelmet kap, de amennyiben Szerbia-Montenegróban nem rendeződik méltányosan az ügyük, akkor nem marad más lehetőség, mint a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordulni. Ugyanakkor az utóbbi 15 évben nem tudok vajdasági, délvidéki példát arra, hogy alkalmazták volna a büntető törvénykönyv ama cikkelyét, amely szankcionálja a vallási, etnikai, nemzeti alapon való türelmetlenség szítását.
• Egyes kisebbségkutatók szerint 10-15 év múlva a délvidéki magyarság lélekszáma a mai mintegy 250-280 ezerről körülbelül 100 ezerre csökken, egy emberöltő múlva pedig csak hírmondói maradnak ennek a nemzetrésznek. Hogyan vélekedik erről?
– Jól ismerem a vajdasági magyar települések helyzetét, ráadásul a rokonságom egy része falun él. Sajnos, a tapasztalataim alátámasztják ezeket a kutatási eredményeket. Egyrészt az egyre nehezebb életkörülmények miatt sokan elhagyják az ősi magyar szállásterületeket, másrészt évről évre jóval kevesebb gyermek születik, mint ahányan elhaláloznak. Délvidéken, azaz a mai Vajdaság tartományban 1948-ban még 26 százalékban éltek magyarok, míg 3 évvel ezelőtt mintegy 14 százaléknyi magyarságot mértek a népszámlálók. Ám azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt 2-3 évben is folytatódott nemzettársaink elvándorlása a Délvidékről, tehát a szerb állami politikának megvan a szomorú eredménye. A Szabadkán beindítandó magyar tanítóképző főiskolához például minden feltétel adott, de a belgrádi oktatási minisztérium mondvacsinált ürügyekkel évek óta húzza az időt.
• Az Árgus mit tesz a magyarellenesség csökkentéséért?
– A magyarellenes zaklatásokról, fizikai bántalmazásokról, jogsérelmekről évek óta összeállítunk egy úgynevezett Fehér könyvet. Ebből adtunk már a tartományi emberi és kisebbségi ombudsmannak, aki tán ezért is többnyire konkrét módon szokott nyilatkozni a magyarokat érintő ügyekben. Ugyanakkor mi nem csupán a jogsérelmeket kísérjük figyelemmel, hanem a különböző jogok megvalósulását is, és minderről teljes dokumentációval rendelkezünk. Ez utóbbit a közelmúltban eljuttattuk a New York-i székhelyű Magyar Emberjogi Alapítványnak, amely felhasználta az Európai Parlamentnek nemrégiben elküldött dossziéja összeállításakor. Némi szerepünk lehet abban, hogy az EP keményen elítélte a szerb hatóságokat azért, mert a magyarellenes támadásokat nem képesek visszaszorítani.
• Miképpen lehetne megálljt parancsolni a magyarellenes támadásoknak és nemzettársaink egzisztenciális ellehetetlenítésének?
– A legfontosabb az lenne, hogy a délvidéki magyar pártok és civil szervezetek egységesen fogalmazzák meg az itteni magyarság helyzetét és a szerbiai hatalommal szembeni követeléseit. S amennyiben ez megtörténik, akkor ezen követelések megvalósulását minden hazai és külföldi fórumon számon kell kérni. Ideje lenne félretenni a különböző személyes sérelmeket, legyen szó akár még Kasza Józsefről és Ágoston Andrásról is! Legalább a legfontosabb 4-5 kérdésben egységes álláspontot kellene képviselnie a délvidéki magyar politikai és civil szervezeteknek. Egy vajdasági magyar koalícióra égető szükség mutatkozik, és ez egyáltalán nem zárná ki azt, hogy a pártok önállóan szintén politizáljanak.
• Melyek azok a legfontosabb kérdések, amelyekben egységesen kellene fellépni?
– A foglalkoztatásban való részvétel bárminemű megkülönböztetés nélkül, a magánosításban való érdemi magyar szerepvállalás, a délvidéki magyarok nacionalizált, konfiskált vagyonának a visszaszármaztatása, az egyenrangúság biztosítása az oktatásban és a magyarországi könyvbehozatal biztosítása talán a legfontosabb kérdések jelen pillanatban. Ami pedig a magyarellenes incidensek kérdését illeti, az Európai Parlament küldöttségének látogatásakor elhangzott belgrádi ígéreteket a magyar politikai erőknek nagyon komolyan számon kell kérniük a szerb kormánytól. Mindezekre mód nyílna minden érdemleges fórumon, hiszen Szerbia több mint 50 nemzetközi egyezményt becikkelyezett az emberi és kisebbségi jogokról, ám ezek döntő részét nem ültették át a gyakorlatba. Tehát szükség lenne arra, hogy a fentieket a jelenlegi, illetve a mindenkori magyar kormányfő számon kérje szerb kollégájától. Amennyiben Gyurcsány Ferenc esetleg ezt meg is tette, nem látjuk szinte semmilyen eredményét. Az biztos, hogy más nemzetek mellett a szerbektől is megtanulhatnánk, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben a pártok között nincs lényegi véleménykülönbség. Ehhez képest a jelenlegi budapesti kormány akadályozza még a különböző magyar nemzetrészek közötti kapcsolattartást is. Én például általában egy hónap alatt kapom meg azt a vízumot, amely egy évig jogosít a Magyarországra való belépésre, ha egyáltalán annyi időre szól. Ugyanis sok délvidéki magyar egy évre kéri a dokumentumot, de rövidebb időre kapja. Nekem az MTA külhoni tagjaként jogom volna arra a Magyarországra szóló vízumra, amely 5 éven keresztül korlátlan számú határátlépést tesz lehetővé... Ehelyett méltánytalanság ér minket nap mint nap – nem csupán Belgrád, de Budapest részéről is.
Zsebők Csaba

Magister Bozóki Antal néhány munkája: Árgus 2002 – Jugoszláviai magyar kisebbségi jogi civil egyesület évkönyve * Árgus 2003-2004 – A vajdasági kisebbségek zaklatása * Az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok nemzetközi védelme – Jogtörténeti áttekintés (Nemzetközi dokumentumtár) * Autonómiák I-II. (Elemzések, kommentárok, dokumentumok) * Emberi és kisebbségi jogaink * Az önpusztítás
__________
* magyar Demokrata, konzervatív hetilap (Magyarország), 2005 november 24., 26–29. oldal