November 7.

Mit is mondtam tegnap?
Valami nincs rendben a kisebbségügyi miniszterrel meg a politikával, ha az állam képviseletében szemben áll a kisebbségiekkel

A korszerű világban meghonosodott szokás, hogy aki munkájának végzésére alkalmatlannak bizonyul vagy felelős tisztségben durva baklövést követ el, annak mennie kell. Baj lenne, ha most, amikor mi is közelíteni szeretnénk ehhez a korszerű világhoz, nálunk ez másként, sőt ellenkezőképpen történne.
Nálunk, a súlyos vajdasági nemzeti incidensekre való reagálás, annak kezelése, a megoldás keresése közben megmutatkozott, hogy kisebbségügyi miniszterünk képtelen ellátni roppant felelos megbízatását. Ezért volt a szabadkai tiltakozás, a sürgős teendők intézésének és az ezeket elhanyagoló felelős miniszternek leváltására vonatkozó követelés. A jelek szerint a miniszter tévesen fogta fel feladatát. Úgy tűnik, azt tekinti legfőbb teendőjének, hogy a kisebbségekkel szemben védje az állam valamiféle vélt érdekét. Ami a kényes problémák eltussolásában, félremagyarázásában, szőnyeg alá söprésében nyilvánul meg. Ennél fogva nem tekinti feladatának a kisebbségek jogsérelmének regisztrálását, jogaik semmibevevésének, megsértésének panaszait, a jogaik megvalósulása előtt álló akadályok eltávolítását, hanem ehelyett mindezek tagadásával próbálja lerázni magáról a felelősséget, ami emiatt mint kisebbségügyi minisztert terheli. Bűnnek tartva erről itthon is nyilvánosan beszélni, halálos bűnnek nemzetközi fórumok elé vinni. Mint ahogyan a kisebbségek, látva a vezetés megoldási szándékának hiányát, megtették.
Rasim Ljajić kisebbségügyi miniszter azzal az álláspontjával, hogy a kisebbség joggyakorlása és jogegyenlősége Szerbiában és Montenegróban szinte hibátlan, csak a vajdasági magyar politikai vezetők fújták fel és nagyították fel, s azok elhallgattatásával minden rendbe jöhetne, tulajdonképpen félreérthetetlen bátorítást nyújtott a szélsőséges szerb nacionalistáknak, akik az elmérgesedett helyzetért mint elkövetők felelősek, de egyben minősítést adott a külföldi fórumoknak önmagáról, s végső soron az egész szerbiai vonatkozó vezetőségről és politikáról is.
Nem könnyű elképzelni, hogy a rendőrség, ha akarná, nem tudná megszervezni, mondjuk Újvidék központi részének rendszeres figyelemmel kísérését, s a többszáz magyarellenes falfirkák „szerzői” közül egyetlenegyet sem képes rajtakapni, amikor gyakran hosszúmondatos, vagyis sokszavas falfirkáját írja (ami időt igényel).
Ljajić miniszter a lemondását követelő szabadkai tiltakozó felvonulás után kijelentette, ha o a probléma, s ha lemondása hozzájárulna a vajdasági gondok megoldásához, akkor ezt meg is teszi. Ez valószínűleg nem lenne rossz megoldás. Nem azért, mert Kasza József meg más vajdasági politikai párt vezetője követeli, hanem Szerbia érdekében is. Mert valószínűleg könnyen meglennénk olyan kisebbségügyi miniszter nélkül, aki lényegében Milošević példáját követve kirakatmegoldásokra törekszik, s azt hangoztatja, komoly válság idején is, amit a volt vezér szokott, hogy ugyanis Vajdaságban a nemzetek közötti viszony tekintetében minden a legnagyobb rendben van. A magyarság gondjait vezetősége kapitulációinak és a magyarországi választási kampány részének minősítve. A legutóbbi szabadkai horvátok elégedetlenségének megnyilvánulását pedig a Szerbiára káros magyar viselkedés hatásának mondja. A tiltakozás alaptalanságára mutatva rá.
Mindezek után nem könnyű megérteni és hová tenni a pálfordulásként ható legújabb kijelentését, hogy ezentúl a rendőrség és a bíróság sokkal szigorúbban bírálja majd el a nemzeti súrlódásokon alapuló incidenseket, mint eddig. Mert tulajdonképpen mit jelent ez? Rasim Ljajić beismeri, hogy mégis igaz, amit eddig tagadott, hogy komoly, nemzeti alapon történő incidensek igenis vannak Vajdaságban, hogy nem a magyar politikai vezetők kitalációi. S hogy végső soron eddig valóban nem tették meg, amit meg kellett volna tenni a megfékezés érdekében. Sem a rendőrség, sem a bíróság, sem a szerbiai politikai vezetés. Ez viszont nem egyéb, mint amit a vajdasági magyar pártok eddig is állítottak, s amiért szembenállt velük.
Politikai magatartásától és viselkedésétől teljesen elüt a minapi, egyébként rokonszenves cselekedete, amikor is a vajdasági vezetőkkel együtt, ecsettel a kezében mázolta át a magyarokat sérto és gyalázó falfirkát. (Kár, hogy másnap már megjelent helyében az újabb, s a tettest vagy tetteseket ezúttal sem csípték el.)
Most valóban talány, hogy a kisebbségügyi miniszter az utóbbi néhány napban egy csapásra belátta, tévedett s megváltoztatta meggyőződését, vagy pedig sokkal prózaibb dolog van a háttérben. Egyszerűen csak rászóltak, hogy a viselkedése nem ésszerű.
Ha az előbbi eset áll fönn, akkor a miniszter talán maradhatna, hisz a jelek szerint ezentúl azt tenné, ami a megbízatása. Ha viszont az intésre reagált, akkor nem sok helye van a miniszteri székben, mert ez azt jelentené, hogy egyszerű hivatalnok, s nem meggyőződése szerint cselekszik, hanem meggyőződéséért a feletteseihez jár. (LOVAS István, Magyar Szó, 2005. november 7., 5. o.)

Október 31.
Korhecz For President!

Dolgozatunk kérdése: vajon lesz-e a vajdmagy politikának ún. „ifjú törökök” mozgalma? Mi lesz a céljük, s ki lesz a nagyvezírük?
Vajon Ifj. Dr. Korhecz Tamás? Mert a Magyar Szóban, a Napjainkban, illetve a Heti Válaszban is meglóbálta öregmagyar-verő buzogányát, és kiadta a jelszót: megújulni!
Végre valaki!
Korhecz Tamás rájött – jó reggelt, Vajdaság! –, hogy ez így tovább nem megy: elég volt a sérelempolitizálásból, jó hangulatot, lehetőségeket kell teremteni. Nem riogatva kell szavazatokat szerezni, hanem az eredményeket hangoztatva.
Az viszont 1 kérdés, vajon a vajdasági magyarság mit fog elhinni az eredményekből, miért fogja azt gondolni, hogy a világ egyik legélhetőbb vidékén élünk, mint Korhecz állította a Napjainkban. A pauperizálódó populáció eddig sem a magyarverésektől szenvedett legfőképpen (legfeljebb a kocsmába járók), hanem a folyamatos elszegényedéstől – aki meg tudott, elment. Főleg nehezen veszi be ezt a jóléti populizmust az, aki nem kapott kedvezményes lakásépítési kölcsönt húsz évre, mint egyesek.
Az is 1 kérdés, hogy Korhecznek magának is miért kellett ennyi év mindezen dolgok felismeréséhez? Mint VMSZ-es képviselő, miniszter megpróbálta-e rávenni arra társait, hogy ne nyikorogjonak már, mint az ólajtó, hanem dolgozzonak, ráadásul eredményesen? Elmondta mindezt a pártfórumokon is, vagy egyből a nyilvánosság elé tárta ezt ötévnyi miniszterkedés után? És nem érez-e pici-pici felelősséget, ha már pozícióban volt/van azóta?
És ugyan kire gondolt akkor, amikor hordószónokokat emlegetett? Mert erről 1 ember jut eszünkbe, Kasza József, akivel valamilyen viszonyban csak kell(ett) lennie, különben nem lehetne miniszter, képviselő meg pártszakértő.
Az igaz, hogy a csarsija Korheczet mindig is Várady Tibor emberének tartotta (a tanítványnak), bár az is igaz, hogy azt is mondják, Kasza mögött is Várady huzigálja a szálakat. Korhecz már bő két hete nyilvánosságra hozta téziseit, de mindenki hallgat – kíváncsian várjuk, ki ismer majd magára.
Korhecz szerint a VMSZ 4000 párttagjából igen sokan képesek a megújulásra. No, izgi lesz látni, ki áll mögéje-melléje, kikből áll majd az ifjú törökök mozgalma: hová áll a pártvezetésből kihullott, Zentán bebábozódott Juhász „Juhem” Attila, vagy a topolyai Bábi Attila. Ezek a várak ugyanis még állnak – Ada, Kanizsa elveszett, és másutt sem fényes a jövő…
Korhecz lépése fölöttébb logikus (ilymód üdvözlendő), de politológus legyen a talpán, aki ki tudja ezt bogozni. Egyik alaptézise ugyanis az, hogy úgy az innen emigrálók, mint az ittmaradottak negatív képet festenek az állapotokról, és ez a bajok egyik forrása. Szép képet kell festeni. (Vö. Fidesz-féle imázsközpont.)
Mármost Korhecz szerint „nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy Szerbia elkötelezte magát a demokrácia és az európai integráció mellett”. Vojo Koštunica meg Velja Ilic sem mondaná ezt szebben! Még az is eszünkbe juthat, hogy Korhecz egyenesen ki akarja rúgatni magát a VMSZ-es körökből meg a tartományi kormányból (hisz egyik sem épp ezt mondja, sőt!), hogy aztán a szerbiai kormányban kapjon posztot – manapság elkelne ott egy kisebbségi, még szebb lehetne az országról festett kép.
Ez azonban igen szörnyű forgatókönyv, ne is gondoljunk bele, noha a politika a lehetetlen művészete, úgyhogy ez sem lehetetlen.
Korhecz az áttelepült ismeroseivel folytatott beszélgetések alapján azt a következtetést is levonja, hogy e „beszélgetésekben kevés tárgyilagos, tényekkel alátámasztott érv hangzik el”, már ami a vajdmagy közösség perspektíváját, érvényesülési lehetőségét, a tisztes megélhetést illeti. A probléma viszont az, hogy Korhecz meg nem mond el tényeket, érveket, amelyek azt támasztják alá, hogy itt milyen jók a lehetőségek… Lehet, hogy neki jók a lehetőségei, de mi van a többiekkel? Mert konkrétan semmit sem mond. Bár az tényleg tény, miképpen nyilatkozta az újvidéki tévében, hogy szép a táj és sosincs cunami, árvíz meg földrengés, és ezt mi magunk is megerősíthetjük, már ami a mi kis falunkat illeti.
A poén az, hogy ha még hátsó szándékokat is sejtünk (politikai túlélés, egyéni ambíciók), egy nem vitatható el: az, hogy Korhecz tényleg megújhodást akar. Szakítást ezzel az áporodott, üresbe magyarkodó, velejéig romlott vajdmagy politizálással. Félretéve az iróniát: óriási eredmény, hogy valaki bátorkodott úgymond belülről pártkritikát megfogalmazni. És hogy magának a politizálásnak a mikéntjét tematizálja.
Ám megint más kérdés, hogy ifjú törökünk még nem talált ki a boszporuszi szorosból – a tartományi kisebbségügyi miniszterként per pillanat azt kéne mondania, hogy súlyos a helyzet; de mégsem olyannyira, mert pozíciójánál fogva ő maga is felelős. Lehet mutogatni Ljajićra, a magyarországi áttelepültekre, a síránkozókra, de ha eredményekről beszél, akkor mutassa már meg, mitől lett hirtelen itt minden oly szép, ami miatt majd rászavazunk. Az még nem elég, hogy szerzett egy faxgépet, és szétküldi helyzetelemzését, ami szerény véleményünk szerint enyhén szólva problematikus. Hanem hogy kiket tud maga köré szervezni, kik lesznek az ifjú törökök? El tudják-e hitetni, hogy noha részesei a hatalomnak már jó ideje, nekik semmi közük semmihez, ahhoz, ami eddig történt, ámde az „eredmények” mégiscsak tőlük erednek?
Akkor majd elindulhatnak bevenni a várat. A szavazók meg majd eldöntik, hogy utánuk mennek-e.
Szerbhorváth György
(Vajdaság Ma)