Október 21.
Eltérő meglátások
Jegyzet a kisebbségi miniszter és a civil szervezetek képviselőinek találkozójáról

Rasim Ljajić, az államközösség emberi jogi és kisebbségi minisztere, „az időszerű vajdasági helyzet kapcsán” október 21-én beszélgetésre hívta a civil szervezetek képviselőit. A beszélgetés célja – a meghívó levél szerint – a nemzetek közötti viszonyok, és külön a vajdasági magyarság helyzetének a megvitatása, az információ cseréje, „mert különbözőek az értékelések és különböző adatokkal manipulálnak”, valamint, hogy a részvevőknek bemutassák azokat az intézkedéseket, amelyeket az állam tesz a kisebbségek jogainak védelmében”.
Az Árgus újvidéki kisebbségjogi egyesületet olyan elismert szervezetekkel együtt hívták meg a beszélgetésre, mint a New York-i Human Right Watch (HRW) szervezet, a szerbiai Helsinki-bizottság, a nagybecskereki Civil Fejlesztési Központ (CRCD) és az újvidéki Regionális Központ (RC). Az október 15-i szabadkai tiltakozó megmozdulását szervező Civil Mozgalom (CM) képviselői megköszönték a meghívást és levélben értesítették a minisztert, hogy „képviseletük nem tud részt venni a tanácskozáson”.
E sorok írójának ismeretei szerint ez volt a civil szervezetek és a kisebbségügyi miniszter első találkozója ilyen összetételben, ami a civil szféra növekvő elismerésére és befolyásának erősödésére utal.
Problémák és javaslatok
A találkozó jó alkalom volt arra, hogy a kisebbségi miniszterrel és munkatársaival (írásban is) ismertessem a vajdasági magyarság jelenlegi helyzetét a foglalkoztatás, az oktatás, a kultúra és a tájékoztatás terén. Rámutattam mindazokra a problémákra, amelyek az Árgus szerint a vajdasági nemzeti viszonyokat terhelik, beleértve a vajdasági magyarokat ért jogsérelmeket is. (Rasim Ljajić korábban már levélben megkapta a négy újvidéki civil szervezetnek a Magyar Nemzeti Tanács működésével és a Magyar Szó „átszervezésével” kapcsolatos álláspontját.)
A találkozón hangsúlyoztam, hogy senkinek – az államnak, de a kisebbségeknek se – nincs haszna azokból az általános politikai frázisokból, hogy az állam „pozitív kisebbségi politikát folytat”, és hogy „a kisebbségek számára biztosítva vannak a jogok a legmagasabb európai standardok szerint”.
Javasoltam, hogy – a helyzet reális felmérése érdekében – készítsünk egy áttekintést arról, mi valósult meg Szerbiában a kisebbségi vonatkozású ígéretekből és mi nem, valamint állítsuk össze a nyílt, megoldatlan kérdések/problémák listáját és állapítsuk meg, hogy melyeket lehet azonnal, melyeket lehet hat hónap alatt megoldani és melyek rendezése igényel hosszabb időt. Hangsúlyoztam, hogy a hatalmat nem annak alapján ítéljük meg, hogy mit ígért, hanem hogy mit tett, illetve teljesített az ígéretekből.
A megoldatlan problémák között említettem a szabadkai magyar tanárképző főiskola megnyitásának halogatását, a tordai általános iskola önállósulásának és a magyarittabéi önálló magyar tantestület létrehozásának elutasítását.
A miniszter szerint a tanárképző főiskola megnyitása rendeződött. (Feltehetően a hivatalos állami szervek ezt a kérdést tovább nem tudták tovább halasztani, mivel rövidesen sor kerül a Magyar – Szerbia és Montenegró-i Kormányközi Kisebbségi Vegyes Bizottság II. ülésére. A Bizottság I., 2004. december 13-án Budapesten megtartott üléséről készült jegyzőkönyv szerint ugyanis a szabadkai székhelyű Tanítóképző Kar működése megkezdésének támogatása a szerb és montenegrói félre vonatkozó javaslatok között szerepel és most illene valamilyen eredményt is felmutatni. Más forrás szerint azonban a szabadkai önálló tanítóképző kar megnyitása még koránt sem végleges – Mihályi Katalin: Botrányos időhúzás a tanítóképző körül, Magyar Szó, 2005. október 22., 23., 6. o.). A másik két iskolával kapcsolatban érdemi válasz nem hangzott el.
Az atrocitások
A legtöbb szó a vajdasági magyarok ellen elkövetett úgynevezett atrocitásokról esett. Elhangzott, hogy ezekben az esetekben a kisebbségi jogsérelmek legkirívóbb eseteiről, a jéghegy csúcsáról van szó, mert a sérelmek skálája sokkal szélesebb az egyszerű verekedéseknél vagy fizikai bántalmazásoknál.
A vita főként akörül folyt, hogy az utóbbi időben hány ilyen eset történt, mert mindegyik hatalmi szerv más adatokat közöl. (Mellesleg, a miniszter is főként az adatokkal és a cselekmények minősítésével van elfoglalva és nem az elkövetők felderítésének és megbüntetésének a követelésével). Ez nagyrészt annak a következménye, hogy ki mit értelmez a kisebbségi jogsérelmek megfogalmazása alatt.
A hatalmi szervek csak a fizikai erőszakot tartják mérvadónak, amiből szintén akad bőven, az érintettek és a civil szervezetek viszont a zaklatások kategóriájába sorolják a sírgyalázásokat, a verbális támadásokat, a falfirkákat, a lelki nyomásgyakorlást is. Az így kialakult „számháború” azonban eltereli a figyelmet a probléma lényegéről. Mint ahogy téves az az álláspont is, miszerint „a vajdasági magyar nemzeti kisebbség helyzetével azért hozakodtak elő, mert Magyarországon megkezdődött a választási kampány”.
A HRW képviselője a tanácskozás részvevőinek átadta a 2003 óta történt etnikai és vallási indíttatású incidenseknek a szervezet által készített listáját. Rasim Ljajić ugyancsak megkapta az Árgusnak a vajdasági kisebbségeket ért zaklatásáról szóló 2003/2004. évi évkönyvét.
Több civil szervezet képviselője hangsúlyozta, hogy komoly problémáról és a nemzetek közötti viszonyok elhidegüléséről és az egymás iránti bizalmatlanság növekedéséről van szó. A helyzet súlyosbodhat, ha a rendőrség és az igazságügyi szervek a továbbiakban sem lépnek fel hatékonyabban és ha a hatályos jogszabályokat nem alkalmazzák egységesen, az elkövetők nemzeti hovatartozására való tekintet nélkül. Ezzel kapcsolatban elhangzott, hogy a pancsovai Kerületi Bíróság szeptemberben gyilkossági kísérletért hét év hat hónap börtönbüntetést szabott ki, a temerini fiatalok közül pedig a legenyhébben büntetettet is 10 év börtönbüntetésre ítélték.
Eltérő vélemények
Rasim Lajićtyal több más kérdésben sem tudtunk egyetérteni.
Az egyik ilyen kérdés a kisebbségek részarányos parlamenti képviseletének az intézményes megoldatlansága. A miniszter szerint a választási törvény megváltoztatásával ez a kérdés lekerült a napirendről. A miniszter még csak hajlandóságot sem mutatott annak elismerésére, hogy ezt a kérdést a legújabb választási törvény sem oldja meg, mivel a kisebbségi pártoktól is – csakúgy mint a többségi nemzet politikai pártjaitól – megköveteli a 10 ezer választói aláírást (a kisebbségeknek a lakosságban való részvételétől függetlenül). A választási listát tehát csak akkor lehet elfogadni, ha azt „legalább 10 000 választó aláírásával megerősíti”. Magyarán: az új választási törvénnyel a kisebbségi pártoknak éppen úgy nincsen esélyük arra, hogy bejussanak a parlamentbe mint eddig.
A miniszter hallani sem akart arról a javaslatról, hogy a kisebbségek számára a lakosságban való részarányban biztosítsák a parlamenti képviseletet. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja (van nem tudja), hogy Szerbia diaszpóraügyi minisztériuma szeptember elején a magyar hatóságoktól a választási törvény megváltoztatását és a mindössze tízezer magyarországi szerb számára a saját parlamenti képviselőre való jogot követelte.
A szerbiai hatalomnak ugyancsak fel lett róva, hogy nem alakította meg a két, még 2004-ben beígért bizottságot, az egyiket a kisebbségek elleni támadások felderítésére, a másikat pedig az ilyen cselekmények további megakadályozására. Rasim Ljajić ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy az előbbi bizottság rövidesen megalakul. A bizottság jelzett összetétele viszont különösebb optimizmusra nem ad okot, mivel tagoknak ugyanazokat a személyeket javasolják, akik eddigi is (eredménytelenül) képviselték a vajdasági magyarságot.
Úgyszintén eltérő a miniszter véleménye a Helyi önkormányzati törvény 63. szakaszában előlátott, nemzeti viszonyok tanácsának létrehozásával kapcsolatban a vegyes lakosságú községekben (melyekben az egyes nemzeti kisebbséghez tartozók száma meghaladja az 5, vagy több százalékot, a kisebbség lélekszáma pedig együttesen az összlakosság 10%-át). Miután elhangozott, hogy – a rendelkezésre álló adatok szerint – ilyen tanács eddig Vajdaság egyik községében sem alakult meg, habár fontos szerepet tölthetne be a nemzetek közötti vitás kérdések korai kezelésében, a miniszter elvitatta ezt az adatot, majd kijelentette, hogy „az önkormányzatok joga, hogy létrehozzák-e vagy sem az ilyen tanácsokat”.
A tanácskozás részvevői megkapták a minisztérium által készített tájékoztatót a magyar nemzeti kisebbség helyzetéről. Az információ azonban külön elemzést érdemel, mivel nem kaptunk választ arra kérdésre, van-e a minisztériumnak magyarul tudó munkatársa és milyen forrásokból szerzi az adatait. Ugyancsak elmaradt azoknak az intézkedéseknek az ismertetése amelyeket az állam tesz a kisebbségek jogainak védelmében.
A továbbiakban elválik: Hajlandó-e méltányolni a miniszter a civil szervezetek véleményét?

2005. október 22.
BOZÓKI Antal
az Árgus – Szerbiai Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület
intézőbizottságának elnöke