Vajdaságban a magyar sajtó helyzete legtömörebben kifejezve: súlyos. A milosevityi rezsimet követő 2000-es politikai bukfenc nem korlátozta a szólásszabadságot, de gátat emelt a kisebbségi szerkesztőségek káderbeli és műszaki felújítása elé. Gyakorlatilag lélegeztető gépre kapcsolta ezeket, ami a teljes lerongyolódáshoz vezetett. Sokan abban reménykedtek, hogy ha az egyetlen és a legfontosabbnak tartott vajdasági magyar médium, a Magyar Szó a Magyar Nemzeti Tanács kezébe kerül, a helyzet majd megváltozik.
Nem így történt. Ma épp az egyetlen itteni magyar napilap körül a legtöbb a gond. Az újságírógárdát most már nem a szerb hatalom, hanem az egy párti összetételű Magyar Nemzeti Tanács építi le, amely a Magyar Szó újvidéki központját szétszabdalni tervezi, a szerkesztőség szívét a déli magyar bástyát legyengítve az észak-bácskai Szabadkára tervezi áthelyezni, amit nem véletlenül sokan a VMSZ rátenyereléseként értékelnek. Ezt persze az érintett politikusok tagadják. Tény azonban, hogy amióta a lap a Magyar Nemzeti Tanács kezébe került az eladott példányszáma tovább csökkent, töredéke a korábbinak. Hasonló a helyzet a szabadkai hetilap, a Hét nap esetében.
A magyar nyelvű közszolgálati médiumok közül a leglerongyolódottabbak közé tartozik az Újvidéki Televízió magyar szerkesztősége, ahol már alig van ember, aki a műsort készíti, de szabadon tájékoztatni még itt is lehetne. Valamivel jobb a helyzet az Újvidéki Rádiónál, melynek 24 órás magyar nyelvű műsoraiban sok olyan információ elhangozhat, amelyeket más helyütt kigyomlálnak. Így lesz ez mindaddig, amíg az újvidéki rádiót is be nem kebelezi egy olyan alapító, amely határozott politikai elvárásokat fogalmaz meg a szerkesztőgárdával szemben. De lehet, hogy már a következő leépítési hullám majd olyannyira megtizedeli ezt a szerkesztőséget is, hogy a jövőben már nem lesz kit telefonon felhívnia és lehurrognia a Döbrögi-módra viselkedő, magát legnagyobbnak, legtökéletesebbnek és leghibátlanabbnak tartó vajdasági magyar politikusnak, aki oly gyakran él a sajtó bírálatának és a magyar újságírók elmarasztalásának a jogával.
A vajdasági magyarok azonban szerencsére nem csak a közszolgálati szféra médiumai között válogathatnak. Ma már sokak számára irányadónak számít az internetes vajdasági magyar hírportál, a Vajdaság ma, amelynek szerénységét jól ellensúlyozzák azok a lehozott hírek, amelyek az elitnek tartott Magyar Szóban nem jelenhetnek meg. De legyünk reálisak. A vajdasági magyarok is jól tudják, hogy a számítógép és az internet világában nincs szükség akkora szerkesztőségekre, mint az ólombetűs írott sajtó, a filmre dolgozó televízió és a több mint húsz kilós rádiós magnókat hordozó riporterek világában volt. Ez azonban nem ok arra, hogy a műszaki fejlődés hozománya az ilyen vagy olyan politikai csoportosulások örökségeként menjen veszendőbe, aminek most sajnos igen nagy az esélye a milosevityi béklyóktól szabadulni akaró Szerbia maradék magyar sajtóján belül.
Itt még mindig megtörténik, hogy az itteni magyar újságírók egy részét mérvadó magyar politikus azzal vádolja meg, hogy Budapestnek tudósít, ahelyett, hogy anyaszerkesztőségében tenné a dolgát, miközben, azt nincs aki bevallja, de olyan se aki megírja, hogy az említett politikus hány közintézmény igazgatóbizottságában élvez fizetett tisztséget. De lehet, hogy már így is túl sok hangzott el ahhoz, hogy holnap tovább csökkenjen a közszolgálati magyar újságírók tábora a Vajdaságban.
Ternovácz István
(Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL III. évf. 90. szám, 2005. augusztus 25.)