„Tordai gondok”
Egy elgondolkoztató faluriport kapcsán

Németh Zoltán a Magyar Szó azon kevés (megmaradt) újságírója közé tartozik, akiknek az írásaiból nem hiányzik az elemző-bíráló hangnem sem. Utóbb, a bánáti Tordáról készült írásaiban (Tordai gondok, Magyar Szó, 2007. január 29., 6. oldal és A kisbírótól az internetig, Magyar Szó, 2007. február 10., 11., 12. oldal) a riporter részletesen foglalkozik ugyan a falu gondjaival és problémáival, egyes következtetései azonban már erősen vitathatók.
Az írásokból kitűnik, Tordán nemcsak hogy nincsen állandó orvos, fogorvos, de – tegyük hozzá – gyógyszertár sem, rosszak a telefonvonalak, gyenge a villanyáram. A faluban munkaviszonyban alig 130-an, egyetemi végzettséggel pedig mindössze hatan (!) vannak. Gond van a valamikor jó hírű tanárokról ismert Ady Endre elemi iskola 193 (sic!) diákjának a képzésével is.
Az iskolában a kötelező tantárgyak óráinak több mint a felét nem szaktanárok tanítják, a választott tantárgyak esetében ez az arány még rosszabb, az órák 70 százalékát olyan tanárok tartják, akiknek nem megfelelő a végzettségük. Ide tartozik az is, hogy az iskolának nincsen magyar nyelvű (vagy a magyar nyelvet ismerő) pedagógusa és pszichológusa sem, hogy az iskolának a politikusok által évekkel ezelőtt beígért önállósulását ezúttal ne is említsük.
Németh ezúttal azonban a megalkuvás csapdájába esik: Minden rosszban van azonban valami jó is. Tordán az a jó, hogy a magyar gyerekek minden tantárgyat anyanyelvükön tanulnak, nem biztos, hogy ez így lenne, ha minden egyes tantárgyat csak a kérdéses tantárgyra szakosított tanár adhatná elő, ugyanis nem valószínű, hogy találni lehetne ennyi tanárt – írja Németh.
Ez a megállapítás azt jelenti, nem az a fontos, hogy az iskolában ki ad elő és hogy milyen a szakképesítése, hanem csak az, hogy magyar nyelven adjon elő. Az ilyen álláspont elfogadhatatlan, mert ez nemcsak a tanítói/tanári szakma, de a diákok és a szülők lebecsülését is jelentené.
Mint ahogy újságíró, úgy tanító/tanár sem lehet bárki, illetve csak az lehet, akinek erre nemcsak képessége, de képesítése is van. És nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy a nem szaktanárok által tanított diákok hogyan állják majd meg a helyüket, ha eljutnak a középiskolába vagy netán az egyetemre. Sokkal hátrányosabb helyzetbe kerülnek, mint más nemzetiségű diáktársaik. Erről is legalább el kellene gondolkodni. A helyi vezetőknek, de az iskolaszéknek is.
Miért nem készítettek az arra illetékes tordaiak, mondjuk, egy ösztöndíjazási tervet, hogy a nyugdíjba vonuló eladókat idejében fiatal magyar nyelvű szakképzett pedagógusokkal helyettesítsék? Hogy a falu számára képezzenek orvost, fogorvost, szülésznőt stb.? Egyáltalán van-e erről és ilyen elképzelésük? Ha lenne, az bizonyára hozzájárulna a tordai fiatalok munkába állásához és (nem csupán a fiataloknak) a faluban való maradásához is.
A tordai oktatási problémák nem mostaniak, hosszú évek során jutottunk el a mai áldatlan helyzetig. Természetesen összefüggésben van ez a falu lakosainak az elvándorlásával is. De milyen az élet a 21. század elején ott, ahol nincsen orvos, fogorvos, munkalehetőség, és még a diákok sem részesülnek megfelelő képzésben? Nem csoda, hogy a valamikori ötezres magyar közösség mára az 1800-as lélekszám alá esett.
A jelek szerint a tordai iskola problémája nem egyedülálló. Más magyarlakta helységekben is hasonló a helyzet. Ezért a Vajdasági Magyar Pedagógus Egyesület (VMPE) vezetőségének mielőbb egy átfogó, vajdasági szintű elemzést kellene készítenie arról, hogyan is áll nemzeti közösségünk oktatása, és milyen a szakkáderek, illetve nem szakemberek aránya az iskolákban. Ez egy olyan probléma, amely jelentősen befolyásolja a vajdasági magyar közösség jövőjét és fennmaradását is. Ezt még a - a többnyire kirakatjellegű – tehetséggondozó iskolák sem enyhítik.
A tordai riportból – azon kívül, hogy ifj. Dobai János (hosszú évek óta) a helyi közösség elnöke – nem tűnik ki, hogy Dobai a begaszentgyörgyi képviselő-testület alelnöke és a földvisszaadási bizottság elnöke, a tordai mezőgazdasági szövetkezet igazgatója, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) egyik alelnöke, a Magyar Nemzeti Tanács tagja is. Dobai a helyi jellegű tévéműsor fő- és felelős szerkesztője, és tagja a „politikamentes, semleges” Tordai Újság szerkesztőbizottságának, de lehet, hogy más egyéb tisztsége is van.
Elfogadható-e az, hogy egy ember egyszerre ennyi köztisztséget töltsön be? El lehet-e tisztességesen látni mindegyik helyen a feladatokat? (A tisztségek halmozására és a hatalom összpontosítására való törekvés egyébként a VMSZ más vezetőire is jellemző.) Mennyire van ez összhangban a falu érdekeivel? Az meg éppen külön problémát jelentene, ha a faluban nem lehetne találni olyan személyeket, akik ezeket a tisztségeket sikerrel tudnák ellátni.
A tordai tisztségviselők helyzetét – Németh szavai szerint – nem kell irigyelni. A falu vezetőinek nagy a felelőssége, de vajon tisztában vannak-e ezzel?
Ha egy vezetőség hosszú ideig képtelen valamiféle eredményt és jövoképet felmutatni a falu és lakossága helyzetének javítására, nem kellene-e a választóknak ezen elgondolkozni? Az eredménytelen csapaton mielőbb változtatni kell. Ezt még az alsóbb osztályú labdarúgó-csapatokban is megteszik.

BOZÓKI Antal
Magyar Szó, 2007. február 23., 18. o.