„Új” szerb alkotmány(javaslat)
Népszavazás október 28-án és 29-én

Szerbiában az új alkotmány meghozatala körüli vitával folytatódik a kilencvenes évek óta tartó politikai válság.
A Slobodan Miloševićet megbuktató Szerbia Demokratikus Ellenzéke (SZDE) a Program a demokratikus Szerbiáért című, 2000. augusztus 19-én közzétett választási programjában „kötelezettséget vállalt”, hogy az újonnan választott képviselőház első ülésének első napján „nyilatkozatot fogad el az új alkotmány sürgős elkészítéséről, az alkotmányos káosz megszüntetése érdekében”.
– Az új alkotmányos és törvényes megoldások össze lesznek hangolva a korszerű jogi és civilizációs szabványokkal, különösen az emberi szabadságok, a polgári és a kisebbségi jogok védelme, a parlamentarizmus, a hatalom felelőssége és a jog uralma terén. A nyilatkozat elismeri az állam decentralizálásának szükségét, különös tekintettel Szerbia területi felosztására, valamint Vajdaság és Kosovo-Metohija önállóságának érvényesítésére – olvasható a SZDE idézett dokumentumában.

Új alkotmány?

Hat évnek kellett eltelni ahhoz, hogy elkészüljön az új alkotmány tervezete, amelyet Szerbia Képviselőháza szeptember 30-án egyhangúlag (a 250 közül jelenlevő 242 képviselő szavazatával) elfogadta az új alkotmány javaslatát. (A volt kommunista országok közül Szerbiai utolsóként váltóztatja alkotmányát).
Ennek a határozatnak az alapján Predrag Marković, a Képviselőház elnöke október 28-ára és 29-ére tűzte ki a javaslatról szóló népszavazás megtartását. A kétnapos szavazást azzal indokolta meg, hogy „a polgároknak legyen elég idejük elgondolkodni, tudnak-e békésen aludni, amikor az államunkról és a jövőjükről az ő szavazatuk nélkül döntenek”.
A szavazás azonban nem csak a Vojislav Kostunica – az azóta szétesett SZDE akkori szövetségi elnökjelöltje – nevével fémjelezett új alkotmányjavaslatról szól, hanem arról is, hogy merre tart Szerbia: folytatódik-e a miloševići nacionalista-soviniszta politika, vagy a jelenlegi hatalomtartók végre rákényszerülnek az ezzel a politikával való szakításra? Az 586 millió dinárba kerülő népszavazás kimenetelétől függetlenül, Szerbiában azonban – a jelenlegi állapotok szerint – még hosszabb ideig tart majd az új, demokratikus, európai irányzatú és a reakciós erők közötti politikai küzdelem.
Az új alkotmány javaslatát az ellenzéki pártok, civil szervezetek és a szakértők soraiból már eddig is sok bírálat érte, az előkészítési módja és a tartalma miatta is. A (most már) hivatalos javaslat ugyanis a parlamenti pártok egyezkedésének az eredménye, amelyet semmilyen nyilvános vita nem előzött meg és az erről, az állam legfontosabb jogi dokumentumáról szóló pártközi megállapodás is „éjszaka született meg”. Egyszerre sürgősé vált – a Koszovóval kapcsolatos tárgyalások függvényében – Szerbiában az új alkotmány meghozatala, hogy az ország a nemzetközi közösség felé demonstrálja: Kosovó Szerbia szerves része.
A vajdasági magyarok óriási többsége nem ismeri a szerbiai alkotmányjavaslat szövegét. Megszűnt ugyanis az gyakorlat, hogy az ország szempontjából fontos dokumentumokat a kisebbségek nyelvén is idejében közzéteszik és kikérik azok véleményét. Az (alig néhány ezres) közszolgálati Magyar Szó is csak kivonatosan ismertette az alkotmányjavaslat szövegét. Hogyan fog szavazni a vajdasági magyar polgár, ha azt sem tudja mire adja le voksát? Az alkotmány pedig ismét hosszabb időre meg fogja határozni a sorsunkat.

Mit tartalmaz és mit nem?

A szavazásra kerülő alkotmányjavaslat tíz fejezetből és 206 cikkből áll. (A hatályos, 1990. szeptember 28-i žabljakinak is nevezett alkotmánynak kilenc fejezete és 136 cikke van.) Az új alkotmány csak akkor lesz elfogadva, ha az október végi referendumon a választók többsége igennel szavaz a kérdésre: Támogatja-e Szerbiai Köztársaság új alkotmányának megerősítését?
A tíz fejezet a következő: I. Alkotmányos alapelvek (1–17. cikk); II. Emberi és kisebbségi jogok és szabadságok (18–81, cikk); III. Gazdasági berendezés és közpénzelés (82–97. cikk; IV. Szerbia Köztársaság illetékességei (97. cikk); V. A hatalmi rendszer (98–165. cikk); VI, Alkotmánybíróság (166–175. cikk); VII. Területrendezés (176–193. cikk); VIII. Alkotmányosság és törvényesség (194–202. cikk); IX. Alkotmányváltoztatás (203–205. cikk) és X. Záró rendelkezés (206. cikk).
A „új alkotmány” szerkezete szinte csaknem azonos a Miloševići alkotmány szerkezetével. Az, hogy minkét alkotmány szövegében az Emberi és kisebbségi jogok és szabadságok című fejezet megelőzi a Gazdasági berendezés és közpénzelés fejezetet az a látszatot kívánja keltetni, hogy Szerbiában az emberi és kisebbségi jogoknak elsőrendű fontosságot tulajdonítanak. A mindenapi gyakorlat azonban ennek ez ellenkezőjét mutatja. Ez a rangsorolás módszertanilag is problematikus, mert nem a proklamált jogok és szabadságok határozzák meg az egyén társadalmi és gazdasági helyzetét, hanem éppen fordítva.
Szembetűnő az alkotmányjavaslat preambuluma (bevezető), amely így hangzik: „A szerb nép állami hagyományaiból és a Szerbiában élő polgárok és etnikai közösségek egyenjogúságából és abból kiindulva, hogy Kosovo-Metohija Tartomány Szerbia területének alkotórésze, és lényegi autonómiával rendelkezik a szuverén Szerbia kereteiben, illetve a tartománynak e helyzetéből következik minden állami szerv alkotmányos kötelezettsége, hogy védelmezze Szerbia állami érdekeit Kosovo-Metohijában, minden bel- és külpolitikai viszonyban, Szerbia polgárai meghozzák Szerbia Köztársaság Alkotmányát.”
Már a bevezető és az 1. cikk megfogalmazásból is látszik, hogy az alkotmány meghozatalának politikai indokai vannak, éspedig annak kinyilvánítása, hogy Szerbiai a szerbek nemzeti állama. A javaslat tehát nemzeti alapon megkülönbözteti az (állam)polgárokat, vagyis a szerbek és az „etnikai közösségek”-hez tartozó személyeket, mint másodrendű polgárokat. Az 1. cikk Szerbiát már csak úgy említi, mint a szerbek „és az összes többi polgár” államát. Az „etnikai közösségek”-et már meg sem említi.
A 10. cikk kimondja, hogy Szerbiában hivatalos használatban „a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód van használatban”. E cikk 2. bekezdése szerint „a többi nyelv hivatalos használatát törvény rendezi, az Alkotmánnyal összhangban”. Milyen garancia van arra, hogy egy új nyelv használati törvény a nemzeti kisebbségek számára biztosítja az anyanyelvhasználat eddigi szintjét?
Már ezek a megfogalmazások is ellentétben vannak az Európa Tanácsnak a „nemzeti kisebbségek” védelméről szóló Keretegyezményével és a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai Kartájával, amelynek Szerbia az egyik aláírója.
Az általános elvekhez tartozó 14. cikk címe „a nemzeti kisebbségek védelme”. Ez a két bekezdéses szakasz a következőképpen hangzik: „Szerbiai Köztársaság védelmezi a nemzeti kisebbségek jogait. Az állam garantálja a nemzeti kisebbségek védelmét, a teljes egyenrangúságuk és nemzeti identitásuk megőrzése érdekében”. Ennek az általános proklamációnak a részletezése a (későbbi elemzés tárgyát képező) II. fejezetben található.
Az I. fejezethez tartozó cikkek közül külön figyelmet érdemel még a 16. cikk (nemzetközi kapcsolatok), amelynek a 2. bekezdése a következő: „A nemzetközi jog általánosan elfogadott elvei és a megerősített nemzetközi szerződések Szerbiai Köztársaság jogrendjének a részét képezik és közvetlenül kerülnek alkalmazásba. A megerősített nemzetközi szerződések összhangban kell, hogy legyenek Szerbia Alkotmányával”.
Ezt a két mondat szöges ellentétben vagy egymással, de a nemzetközi jognak a belső joggal szembeni prioritásának (alkalmazási elsőbbségének) az elvével is. Az utóbbi mondat úgy is értelmezhető, hogy csak azok a nemzetközi szerződések az érvényesek, amelyek „összhangban vannak Szerbia Alkotmányával”, vagyis az összes nemzetközi szerződést Szerbia Alkotmányához kell idomítani. Azt is jelenti, hogy Szerbia az Alkotmány elfogadása után nem köteles kiszolgáltatni a háborús bűnökkel vádolt személyeket, vagy betartani sem a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó és már becikkelyezett nemzetközi szerződéseket.

Emberi és kisebbségi jogok

Az emberi nemzeti kisebbségi jogokkal az alkotmányjavaslat II. fejezete (17–81 cikke) foglalkozik. Ez a fejezet három alfejezetből áll, éspedig: I. Alapelvek; (18–22. cikk); II. Emberi jogok és szabadságok (23–74. cikk) és III. Nemzeti kisebbségi jogok (75–81. cikk). Jellemző, hogy a fejezet szerkezete nem egységes, mivel több helyen pontatlan annak meghatározásában, hogy mi is tartozik a szélesebb értelemben vett emberi jogokhoz és melyek azok a jogok amelyek a nemzeti kisebbséget mint közösséget külön is megilletik.
A II. fejezet alapelvek című 1. része leszögezi, hogy az alkotmány, a nemzetközi jog általános elvei és az elfogadott nemzetközi szerződések által biztosított emberi és kisebbségi jogokat közvetlenül alkalmazzák, törvény által csupán e jogok megvalósítását lehet részletezni. Ezeket a jogokat csak akkor lehet korlátozni, „ha azt Alkotmány előlátja”. Kimondja azt is, hogy „az emberi és kisebbségi jogok megvalósított szintjét nem lehet csökkenteni”.
Az általános elvekhez tarozik az is, hogy az Alkotmány és a törvény szempontjából mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van a törvény előtti egyenlő, megkülönböztetés nélküli védelemre. Az emberi és a kisebbségi jogok sérelme esetén mindenkinek joga van a törvény által való védelemre és az elszenvedett sérelem következményeinek elhárítására.
A II. fejezet emberi jogokkal és szabadságokkal foglalkozó 2. része általánosságban megismétli a ma már nemzetközileg garantált jogokat, mint pl. a jog az élethez, a halálbüntetés eltörlése, a fizikai és lelki integritás védelme, a szabadsághoz és biztonsághoz való jog, a tisztességes eljárásra való jog, a rehabilitálásra és a kártérítésre való jog, a személyes adatok védelmének joga, a gondolat-, a szólás- és a vallásszabadság, sajtószabadság, a munkára, a vagyonra és a sztrájkra való jog, választói jog stb. Elősegíti az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási különbözőségek tiszteletben tartását (48. cikk), valamint tiltja a faji, nemzeti és vallási gyűlölet szítását (49. cikk).
Tekintettel arra, hogy Szerbiának nincs kisebbségvédelmi törvénye, külön figyelmet érdemel a II. fejezet 3. részének a nemzeti kisebbségi jogokat tartalmazó hét cikke.
Az alaprendelkezést tartalmazó 75. cikk szerint „a nemzeti kisebbségeket, azokon a jogokon kívül, amelyeket az Alkotmány minden polgár számára biztosít, külön egyéni vagy kollektív jogok illetnek meg. Az egyéni jogok személyenként valósulnak meg, a kollektív jogok pedig más személyekkel együttesen, az Alkotmánnyal, a törvénnyel és a nemzetközi szerződésekkel összhangban. A kollektív jogok alapján a nemzeti kisebbségek, közvetlenül vagy képviselőik által, részt vesznek a kultúra, oktatás, tájékoztatás és a hivatalos nyelv- és íráshasználat kérdéseiről való döntéshozatalban, a törvénnyel összhangban.
A nemzeti autonómia szempontjából rendkívül fontos a 75. cikk 3. bekezdésének megfogalmazása, mely szerint „a kulturális, oktatási, tájékoztatási és a hivatalos nyelv- és íráshasználati jogok megvalósítása terén való önkormányzat érdekében a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsokat választanak, a törvénnyel összhangban”.
E rendelkezés azonban – a részleges kulturális autonómián túl – nem teszi lehetővé a nemzeti kisebbségek számára a nemzeti autonómia egyéb megnyilvánulási formáit és nem teszi lehetővé a kisebbségi közösségek számarányos képviseletét a szerb parlamentben, vagyis kettős mércét alkalmaz.
Ez ellentétben áll azokkal a követelésekkel, amelyeket a szerb hatalom támaszt a kosovói szerbek nemzeti autonómiája érdekében. Ismeretes, hogy a szerb kormány még 2004-ben külön dokumentumot dolgozott ki, amelyben a kosovói szerbek számára nemzeti alapú területi és perszonális autonómiát irányoz elő, Ebből is látszik, hogy a javaslattevő pártok a szerbiai nemzeti kisebbségek számra nem hajlandóak biztosítani azokat a jogokat, amelyeket a saját nemzettársaiknak követelnek Kosovón.
A 76. cikk tiltja a nemzeti kisebbségeknek a törvény előtti diszkriminációját (amire az utóbbi évek bírósági gyakorlatában is volt számos kirívó példa).
A 77. cikk a nemzeti kisebbségek számára biztosítja a közügyekben való „részvételt”, a többi polgárral együtt, valamint, hogy köztisztséget töltsenek be. A kisebbségeknek az állami hivatalokban való foglalkoztatásával kapcsolatban (2. bekezdés), pedig azt írja, hogy ezzel kapcsolatosan „tekintetbe veszik” a lakosság nemzeti összetételét és a nemzeti kisebbségek „megfelelő képviseletét”. Egyik megfogalmazás sem biztosítja azonban a döntéshozatalban és a közhivatali foglalkoztatásban való részarányos képviseletet, ami a kisebbségek alapvető követeléseihez tartozik.
A 78. cikk tiltja az erőszakos asszimilációt, a 79. cikk szerint pedig a kisebbségek sajátosságainak kinyilvánításával, megőrzésével, ápolásával és nyilvános kifejezésével kapcsolatos jogok felsorolását tartalmazza, de hozzáteszi, hogy „a törvénnyel összhangban”. Ez azt jelenti, hogy minderről majd a szerb képviselőház dönt (bizonyára az Alkotmánnyal összhangban ...).
A 80. cikk szerint „a nemzeti kisebbségek oktatási és kulturális egyesületeket alakíthatnak, amelyeket önkéntesen pénzelnek” és elismeri azok „külön szerepét a nemzeti kisebbségek jogainak megvalósításában”. Az első megfogalmazás nem egészen értelmes, mert az derül ki belőle, hogy a kisebbségek az oktatási és kulturális egyesületeiket saját maguk tartják fenn. Hol van itt a szerb állam kötelezettsége ezeknek az egyesületeknek a fenntartásához, hiszen a nemzeti kisebbségi adófizető polgárok is hozzájárulnak a hasonló szerb egyesületek működéshez? A cikk 3. bekezdése alapján – a Keretegyezmény 17. cikkébe foglalt kötelezettség értelmében – lehetővé teszi a kisebbségekhez tartozó személyek számára „a Szerbia Köztársaság határain kívül élő nemzettársaikkal való szabad kapcsolattartást és együttműködést”.
A II. fejezet utolsó (81.) cikke a tolerancia szellemének fejlesztését ösztönzi az oktatás, a kultúra és a tájékoztatás területén, az egymás megbecsülése, jobb megértése és az együttműködés javítása érdekében.

Vajdaság autonómiája?

Az új szerb alkotmány javaslata Vajdaság tartomány autonómiája szemszögéből – még a miloševići alkotmányhoz viszonyítva is – hátrányos rendelkezéseket tartalmaz.
Az alkotmányjavaslat VII. fejezetének (Területrendezés) 2. része az Autonóm tartományok címet viseli (182–187. cikk). Ennek a résznek az első (182.) cikkébe foglalt meghatározás szerint, „az autonóm tartományok az Alkotmánnyal alakított területi közösségek, amelyekben a polgárok a tartományi autonómiára való jogaikat valósítják meg”. Eléggé homályos és szinte semmitmondó megfogalmazás.
Ez a cikk kimondja továbbá, hogy Szerbiának két autonóm tartománya van, Vajdaság és Kosovo-Metohija, s ez utóbbi „lényegi autonómiáját” külön törvény fogja meghatározni, amelyet az Alkotmány megváltoztatásának eljárása szerint hoznak (majd) meg. Új autonóm tartományokat is létre lehet hozni, vagy a meglévőket megszüntetni, illetve egyesíteni, az előbbi eljárás alapján.
Az autonóm tartományok, az Alkotmánnyal és a törvénnyel összhangban, határozzák meg illetékességi körüket, döntenek a tartományi szervek és szolgálatok szerkezetéről és azok vezetőinek megválasztásáról. A törvénnyel (amelyet ugyancsak a szerb képviselőház hoz majd meg) rendezik „a tartományi jellegű kérdéseket”, amelyek közé a 183. szakasz a következőket sorolja:
1. területi tervezés és fejlesztés,
2. mezőgazdaság, vízgazdaság, erdészet, vadászat, halászat, turizmus, vendéglátóipar, közúti-, folyami- és vasúti közlekedés és az utak karbantartása, kiállítások és egyéb mezőgazdasági manifesztációk rendezése és
3. oktatás, sport, kultúra, egészségügy, szociális védelem és tartományi szintű tájékoztatás.
A tartomány illetékességi körébe tartozik az emberi és nemzeti kissebségi jogok megvalósítása, valamint a tartomány vagyonának igazgatása (ismét a törvénnyel összhangban).
Érdekes még a 184. cikk megfogalmazása is, mely szerint „a tartománynak eredeti jövedelmi forrásai vannak, amelyekből a saját illetékességeinek megvalósítását pénzeli”. Ezeket a forrásokat úgyszintén a szerb képviselőház határozza majd meg külön törvénnyel. Vajdaság költségvetését az alkotmányjavaslat Szerbiai Köztársaság költségvetésének 7%-ban állapította meg, azzal, hogy „ebből a 7%-ból 3%-ot a kapitális kiadásokra kell fordítani”. Vajdaság legfőbb jogi aktusa az Alapszabály, amelyet a tartományi képviselőház fogad el ugyan, de Szerbia Népképviselőházának előzetes jóváhagyása után.
Az alkotmányjavaslatban Vajdaság tehát nem kapott tehát semmilyen törvényhozási, végrehajtó és (még részben sem) igazságszolgáltatási hatalmat, de önállóan nem rendelkezhet saját bevételekkel és vagyonnal sem.

Következtetések

Az új alkotmányjavaslat, amelyet egyesek máris oktrojált (rákényszerített) alkotmánynak neveznek, kiváltotta a demokratikus közvélemény felháborodását, az előkészítési módja és tartalma miatt is. Több, Vajdaságnak nagyobb autonómiát követelő politikai párt vezetője (a Liberális demokrata Párt – LDP, a Szerbiai Polgári Szövetség – GSS, a Szociáldemokrata Unió – SDU, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga – LSDV, a Vajdasági Párt VP) – ideértve Bojan Kostrešt, a tartományi képviselőház elnökét is – és civil szervezet (a Nyílt Társadalom Alap, a Független Újságírók Szervezete, a Civil Társadalom Fejlődésének Központja, a Regionalizmus Központ stb.) is a referendum bojkottálására hívta fel a tartomány lakosságát. Ezzel szemben a Tartományi Végrehajtó Tanács összehangolt véleménye szerint „a bojkott nem szolgálná a vajdasági polgárok érdekeit”.
A vajdasági magyarság szempontjából a javaslat semmilyen újdonságot és helyzetének javítását tartalmazó megoldást nem tartalmaz. Sokkal jobb és kevesebb bírálatra okot adó megoldás lett volna, ha az előkészítők a javaslatba egyszerűen beemelik az emberi és kisebbségi jogokról, valamint polgári szabadságokról szóló – a nemzetközi közösséggel is összehangolt 2003. évi – szövetségi Alapokmányt. Aggasztó viszont, hogy a magyar pártok között ismét elmaradt a javaslatról szóló közös álláspont kialakítása.
A „legnagyobb vajdasági magyar párt”, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) „közvitát szervez az új alkotmányról a vajdasági magyarság széleskörű bevonásával. Lakossági fórumokon ismerteti az alkotmányszöveg erényeit és hiányosságait egyaránt, és meg kívánja ismerni közösségünk álláspontját”. Valójában nincs határozott álláspontja az alkotmányjavaslatról (talán a Koštunicával kötött, nyilvánosságra nem hozott paktum miatt).
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) „indokoltnak látja mind az alkotmány referendumának bojkottját, mind a nemmel való szavazást”. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) „felszólította tagjait és szimpatizánsait, a demokratikus közvéleményt, hogy az alkotmányról szóló szerbiai népszavazáson nemmel szavazzanak”.
Mihal Ramač, a Danas napilap főszerkesztőjének szavai szerint „azok a szavazók, akik minden előítélet nélkül hallgatják minkét felet, olyan benyomást szerezhetnek, hogy meggyőzőbbek azok, akik a bojkottra szólítanak fel. A tartózkodás vagy a nemmel való szavazás azt jelenti, hogy hatályban marad Milošević alkotmánya. Ismételten szembetalálva magát a rossz és a rosszabb közötti választással, az ember felteheti önmagának kérdést: Miért nem lehet itt semmit időben elkezdeni és úgy befejezni, ahogyan kell?”

BOZÓKI Antal, mgr.
Újvidék, 2006. október 15.
http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=vezer