A magyar Országgyűlés 2006. február 13-án elfogadta az életüktől
és szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról
szóló törvényben meghatározott határidők ismételt megnyitásáról és
a kárpótlás lezárásáról szóló XLVII törvényt1.
A törvény végrehajtásáról szóló, 2006. április 1-jén hatályba lépett kormányrendelet
2006. július 31-ig engedélyezi a kérelmek benyújtását.
Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke július elején tett újvidéki
látogatása alkalmával a Magyar Szó újságírójának nyilatkozva egyebek között
azt mondta, hogy „kárpótlást követelhetnek azoknak a hozzátartozói is, akiket
a szerb szabadcsapatok 1944/45-ben hurcoltak el és végeztek ki, mert ezt az
orosz csapatok beleegyezésével tették. A szerb szabadcsapatok nem voltak hadviselő
fél, hiszen a párizsi békekonferencián nem jelentek meg”2.
A nyilatkozat nem kis zavart okozott a vajdasági magyarság köreiben, mert úgy
is lehet értelmezni, hogy Magyarország kárpótlást fizet azok családtagjainak
is „akiket a szerb szabadcsapatok 1944/45-ben hurcoltak el és végeztek ki”,
vagyis a csúrogi, zsablyai és a mozsori stb. áldozatok családtagjainak. Ezen
kívül egyéb történelmi pontatlanságot is tartalmaz.
Az 1997. évi XXIX tv.
Lehet-e Magyarországtól kártérítést kérni a partizánok által kivégzett személyek
esetében? Mit tartalmaznak a magyarországi kárpótlási törvények?
Magyarország az 1939. március 11. és 1989. október 23. között az életüktől
vagy szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlását
még az 1992. évi XXXII. törvénnyel (http://www.complex.hu/kzldat/t9200032.htm/t9200032.htm)
rendezte. Ezt megerősítette, illetve kiegészítette az 1997. évi XXIX. törvény3.
Milyen esetekben látja elő a törvény a kárpótlást?
Az ún. kárpótlási törvény szerint egyösszegű (400.000 Ft.) kárpótlás jár az
élet elvesztéséért, ha
a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított ítélete alapján
hajtották végre a halálos ítéletet, vagy
b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntető ügyben hozott ítélet
végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének
kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt,
c) a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy
politikai indíttatású önkénye miatt vesztette életét,
d) a sérelmet szenvedett a deportálás vagy a kényszermunka ideje alatt halt
meg.
A kárpótlásra az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő gyermeke és az élő szülő,
ezek hiányában – a kárpótlás összegének felére – az élő testvér jogosult.
Több jogosult esetén a kárpótlás összegét az özvegy, a gyermekek és a szülők
között csoportonként és a csoporton belül egyenlő arányban kell felosztani.
Ez a rendelkezés vonatkozik arra az esetre is, ha a kárpótlásra több testvér
jogosult.
Kárpótlás jár a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre
történt deportálásért.
Kárpótlás jár a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolásért,
a szovjet bíróság politikai indítékú ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése
alapján végrehajtott szabadságelvonásért (a továbbiakban együtt: kényszermunka).
A törvény szerint a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől
kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni.
Nem kaphat kárpótlást élet elvesztése címén az, aki a sérelmet szenvedett után
külföldi államtól ugyanezen sérelemért kártalanításban, kárpótlásban vagy bármilyen
jóvátételben részesült.
Nem mellékes az sem, hogy ki jogosult a kárpótlásra, vagyis hogy ki tartozik
a jogosultak körébe.
A törvény a kárpótlásra jogosultak körét így határozta meg:
Kárpótlásra az a sérelmet szenvedett jogosult:
a) aki magyar állampolgár;
b) aki a sérelem elszenvedésekor magyar állampolgár volt;
c) az a nem magyar állampolgár, aki a törvény hatálybalépésekor életvitelszerűen
él Magyarországon, vagy haláláig életvitelszerűen Magyarországon élt.
Kárpótlásra az életben lévő sérelmet szenvedett halála esetén az jogosult,
aki a szabadságelvonás idején és a sérelmet szenvedett halálakor vele házasságban
élt (túlélő házastárs). Túlélő házastársnak kell tekinteni azt a személyt is,
aki a sérelmet elszenvedővel a szabadságelvonás megszűnését követően az első
házasságot kötötte és a sérelmet szenvedett halálakor vele házasságban élt.
Magyarország fizetett
A 1944/45-ben történt délvidéki atrocitásokhoz a magyar hatóságoknak vagy hatósági
személyeknek és az orosz csapatoknak sem lehetett már közük, hiszen 1944. október
17-én Vajdaságban a partizán hatalom bevezette a katonai (köz)igazgatást. Ivan
Rukavina, a katonai közigazgatás parancsnoka akkoriban úgy fogalmazott, hogy
„a vidéken biztosítani kell a szláv lakosság számbeli dominanciáját”4. A kutatások
szerint „az akkori Jugoszlávia területén mintegy 120 magyarlakta helységben
történtek véráldozattal járó atrocitások”5.
A magyarokon esett kollektív és egyéni sérelmekért, amelyek 1945. április 18-áig
– a mozsori magyaroknak a járeki gyűjtőtáborba való tereléséig tartottak –
a teljes felelősség tehát az (akkor már) új hatalomra (és jogutódjára) hárult.
Vajdaság elszlávosítási kísérletéről a közvélemény csak jóval később, Edvard
Kardelj – Tito néhai legközelebbi munkatársának emlékirataiból – értesült.
Kardelj erről így ír:
– A hazai eseményekkel egyidejűleg harcolnunk kellet érdekeinkért a(z 1946.
július 29-étől október 15-ig Párizsban tartott – B. A. megj.) béketárgyalásokon
is. A Jugoszláv Kommunista Párt Politikai Irodájának és a kormánynak megbízásából
a jugoszláv küldöttséget vezettem a béketárgyalásokon, s 1945-től kezdve minden
megbeszélésen részt vettem, úgyhogy valóban tudomásom van mindarról, ami akkoriban
ezen a téren történt...
Az öt miniszter ezután a Magyarországgal kötendő szerződésről tárgyalt. Az
eljárásmód ugyanaz volt, mint Olaszország esetében. Magyarország ügyét Gerő
Ernő képviselte. A konferencia előtt többször is találkoztunk, s igyekeztünk
egyeztetni álláspontjainkat. Ezért magán az értekezleten nem bocsátkoztunk
heves szócsatába egymással, elmaradt tehát a szenvedélyes vita, amely Olaszországgal
kapcsolatosan minduntalan fellángolt, megvallom, főleg az én kezdeményezésemre.
A Magyarországgal kötendő szerződésről folytatott tárgyalások elsősorban a
jóvátételre, valamint a Jugoszláviában élő magyarok egy részének kitelepítésére
vonatkoztak. Főleg azért szorgalmaztuk a magyarok egy részének kitelepítését
Vajdaságból, mert ezzel legalizálni akartuk a németek kiutasítását. Valójában
csak kisebb számú vajdasági magyarról volt szó, mindössze negyvenezerről, közülük
azonban senki sem hagyta el otthonát.
A Magyarországra kirótt jóvátétel nem volt tetemes, meg kell azonban mondanom,
hogy a magyarok igen lelkiismeretesen fizették.7
Miért kellene Magyarországnak kárpótlást fizetni azok családtagjainak is „akiket
a szerb szabadcsapatok 1944/45-ben hurcoltak el és végeztek ki”? A válasz egyértelmű:
Ezekkel az atrocitásokkal a hatályos magyarországi kárpótlási jogszabályok
érthetően nem foglalkoznak és nem is állapítanak meg kárpótlási jogosultságot.
Az 1944/45-ben esett vajdasági magyar áldozatok családtagjainak értelemszerűen
csakis a szerbiai kárpótlási törvény alapján lesz majd lehetőségük a kárpótlást
igényelni és reméljük kapni is, ha majd ezt (az idén őszre ígért törvényt)
Szerbia Köztársaság Képviselőháza – a 2006. április 17-én elfogadott Rehabilitálási
Törvény7 – alapján meghozza.
Újvidék, 2006. július 14.
BOZÓKI Antal, mgr.
__________
1 Lásd: http://www.complex.hu/kzldat/t0600047.htm/t0600047.htm
2 VARGA Attila: Kárpótlás Magyarországról, Magyar Szó, 2006. július 8., 9.
Hétvége, II. o.
3 Lásd: http://www.complex.hu/kzldat/t9700029.htm/t9700029.htm
4 Matuska Márton: Rémuralom a délvidéken, Atlantis, Újvidék, 2004, 16. o.
5 Uo., 10. o.
6 Kardelj visszaemlékezések, Küzdelem az új Jugoszlávia elismeréséért és függetlenségéért
1944-1957, Forum
Könyvkiadó, Újvidék, 1981, 95. és 97–98. o.
7 Megjelent az SZK Hivatalos Közlönyének (Službeni glasnik) 2006. évi 36. számában.
Hatályos: 2006. április
25-étől. Magyar nyelvű szövegét lásd: http://www.argus.org.yu/ (a Hírek rovatban)