Október 18.
Justitia ügye

Etnikai leszámolások, nemzeti türelmetlenség, vallási intolerancia, gyűlölködés, magyarverés... Szövevényes, nehéz, mindenekfelett kimondottan kényes témák, melyek egyszersmind magukban hordozzák egy futótűz gyújtólángját. Ha az ember csak egy kicsit is beáll pártosnak lenni, ha csak egy pillanatra is részrehajló, mert vallása, nemzetisége folytán közvetlenül vagy közvetve érintett, úgy máris jó esélye van tendenciózus vizekre evezni, nem (meg)látni a fától az erdőt. Hogyan szemlélni hát?
Először is azt kellene eldönteni, egyedi esetek vagy jelenség-e, ti. (még ez is) vita tárgya. Nem a világ lett rosszabb, a hírszolgáltatás lett jobb – állítja egy idekéredzkedő szentencia, mely bizonyos fokon és annyiban igaz, hogy utóbbi valóban hatékonyabb, mint 20-30 évnek előtte volt. Szándékosan nem jobbat, hanem hatékonyabbat írtam, mert attól, hogy az információ naprakészebb, még nem jobb is. Sőt! A szemlélt esetre ez hatványozottan érvényes, a kereskedelmi csatornák, szenzációra vadászó lapok tömkelegében ugyanis a kimondott, leírt szó valóságtartalma sajna csak másodlagos. Márpedig ott, ahol a nézettség, az eladott példányszám a perdöntő, mindig a hitelesség, az igazság hal meg elsőnek.
A mindenkori média tehát óriási (ebben az esetben) kimondottan káros szerepet játszik, mert éhes mindenre, ami incidensre szaglik, 32 foggal harap rá, akkor is, ha nincs mire. Így lett a tragikus kimenetelű kanizsai kocsmai leszámolásból kivégzés, így lesz egy szimpla verekedésből, mely történetesen egy magyar és egy szerb fiú között teljesen egyéni sérelmek miatt (szívügy, apróság miatt hirtelen gerjedt harag...) üthet ki, nemzeti alapú leszámolás, és egy fokon így lesz egy a múltban is elő-előfordult, két nemzetségbe sorolható ember(ek) fizikai leszámolásából közügy, valami olyan, ami mellbe vág, ami ellen tűzzel-vassal harcolni kell, aminek elharapózását véletlenül sem szabad megengednünk. Innen táplálkozik aztán külhonban (szorítkozzunk most csak Magyarországra!) az a páni félelem, mely abban nyilvánul meg, hogy egy itt átutazni, vagy látogatóba jönni óhajtó turista már-már nem tudja, merjen-e Szerbiába jönni, merjen-e keresztül utazni rajta, arról nem is beszélve, hogy a magyarországi tőkebeáramlásnak az ilyen körítés mennyire kedvez. Gondoljunk csak bele: a mindenkori magyar befektetőnek, akiknek ez a piac igen is vonzó lehetne, mennyire csalogató egy olyan ország, melyről lépten-nyomon azt hallja, hogy verik a magyarokat. Ha erről az általa követett (hír)források meg-megerősítik, úgy nincs olyan érv, mely az ellenkezőjéről győzhetné meg. Tudjuk jól, a százszor elismételt hazugság gyakorlati fokon már igazság.
Mielőtt a kedves olvasó egy tonna sódert és legalább kétszer annyi terméskövet vág gondolatban most hozzám, talán tegyem hozzá: messze nem így van. Messze nem csak így van. A mese megkerülhetetlenül fontos eleme ugyanis az a közeg és közhangulat, ahol mindez akár egyedi incidensek képében, akár jelenségként kezelve előfordul. Ha az előző rezsim valami igazán károsat okozott (csaknem az egész ex-YU térségben), akkor az a nincstelenségen, kilátástalanságon, elszegényedésen túl leginkább éppen a másság iránti intolerancia felfokozásában testesül(t) meg. A véres testvérháborúk hagyatékaként maradt szellemi impotencia, a felfokozott nemzeti indulatok, a kizárólagosság, a perspektívanélküliség mindenütt a világon az extrémek táptalaja, így Szerbiában is. Korábban is verekedtek szerbek és magyarok, ruszinok, szlovákok... esetenként csoportosan, szervezetten, néhol szinte hagyománya volt, afféle „vitézi játékoknak” is beillettek, de nem csinált belőle senki sem ügyet. Utálták egymást, szidták egymás anyját? – persze, természetesen, de a közösség – ha állást is foglalt – rosszallóan nézte, nem szította a lángot, nem kísérték olyan falfirkák, melyek azt üzenik, hogy ez így van rendjén, nem voltak politikusok, akik a beszűkült tudatú börtöntöltelékek alá adták volna a lovat, ha voltak is, nem terjeszt(h)ették az igét úgy, mint ahogyan a joghurtforradalom óta tették és – egy lélegzetvételnyi szünettel – teszik.
Bizonyosnak látszik, hogy amíg ilyen téren pozitív a negatív viselkedés megerősítése, amíg a társadalom gazembereket, háborús gonosztevőket éltet, amíg a hazafit véres kezű hadurak testesítik meg, amíg a gyűlöletszítás politikai propagandájának nem csak szűk számú szélsőségesek ülnek fel, hanem országos választási győzelemre esélyes párt sokadalma, amíg a rendőrség soraiban pont ezek az elemek vannak túlsúlyban... addig építő jellegű diskurzust ebben (és nem csak ebben) a témában nem remélhetünk.
A pénteki (október 13-i – a szerk. megj.) Európa Parlamenti meghallgatáson is ki-ki frontok mögött sorakozott fel, holott Doris Pack nem döntőbíró, és nem is akar azzá lenni. Csak valós képet szeretne kapni. Most sem igazán kapott. Belgrád (médiástul) szakadatlan azt fújja, hogy a magyarverések ügyének pengetői részrehajlóak, valótlanságokat állítanak, felnagyítják, eltúlozzák a dolgokat, a magukat érintettnek, veszélyeztetettnek érzők viszont a kettős mércét kifogásolva hatékonyabb rendőrségi és bírósági munkát követelnek. Belgrád – mely rendre (és igen balgán) Kosovóval állítja párhuzamba az ügyet – valósággal retteg a nemzetköziesítéstől, különösen az EU-megfigyelők idevezénylésének lehetőségétől, ugyanis valamiféle katonaságot, afféle KFOR-t lát benne, amiből egyenesen Vajdaság majdani elszakításának ötletét olvassa ki. A minap olyat is olvastam, hogy a magyarság fokozatos észkara telepítése, majd nemzeti autonómiájának megadása tkp. a szélesebb kép eleme csak, mert alapállásban a szürke eminenciások azon ötlete vagyon kezdeti megvalósítási fázisban, mely ezt az etnikai északi részt Magyarországhoz csatoltatja, így az EU esetleges felbomlása esetén sem veszne minden, maradna egy neomonarchia.
Bizonyos, hogy a témát képtelenség ekkora helyen minden oldaláról és minden aspektusában megvilágítani, így ezek a sorok is csak tengerbe vesző cseppek maradnak, és ugyanazt a veszélyt hordozzák, melyre a legelején figyelmeztettem. Az is bizonyos, hogy nincs igazán jó opció: rossz, ha elhallgatjuk, szintúgy ha túllihegjük, ha tárgyilagosságra törekszünk mindkét oldal nacionalistái vesznek késhegyre...
Talán nem kell, és nem is lehet mindenkinek megfelelni! Az immáron európaiságra esküvő államközösségi vezetőknek azonban meg kell majd felelnie a kérdésre (a stabilizációs és társulási tárgyalások során óhatatlanul), hogy a törvénykezésben szavatolt és hangoztatott nemzetközi emberi jogok mikor vállnak a mindennapok gyakorlatává. És ebben messze nem csak az itteni kisebbségek, hanem a társadalom egésze érdekelt. Ebbe szívügyet, nemzeti hovatartozást, dicső múltat, áhított jövőt, hazafiságot, büszkeséget, politikát nem lehet és nem szabad belekeverni. Ez csak (és kizárólag) Justitia ügye. (GIMPEL Tibor, Magyar Szó, 2005. október 18., 10. o.)

„Megosztottak bennünket”
Josip Zvonko Pekanović, a Horvát Nemzeti Tanács elnöke nyilatkozik lapunknak

A balkáni háború ideje alatt nem volt könnyž egyik nemzeti kisebbség tagjának sem lenni Vajdaságban. A horvátokra talán ez hatványozottan érvényes. A mai helyzetükről, az őket ért atrocitásokról, a brüsszeli meghallgatás tapasztalatairól kérdeztük Josip Zvonko Pekanovićot, a Horvát Nemzeti Tanács elnökét, aki szerint a horvátokat tudatosan próbálták megosztani, beolvasztani.
– A 90-es évek elejétől, a többpártrendszer bevezetése óta élünk a lehetőséggel, hogy a politikában hallassuk hangunkat. Ez akkor nagy riadalmat keltett a belgrádi vezetésben. Ekkor kezdődtek a szerb előadókkal megtartott konferenciák a bunyevácok és sokácok kilétéről. Szerb „értelmiségiek” próbálták bebizonyítani, hogy ezek az emberek nem mások, mint katolikus szerbek, tehát nem horvátok.
• Azóta is tart a vita a horvátok és bunyevácok között, arról, külön nemzetiség-e a bunyevác. Hogyan hatott ez a horvátok lélekszámára nálunk?
– Akinek szándékában volt, hogy vita alakuljon ki, sikerrel járt. 1971-ben 130 ezer horvát élt itt. A 90-es évek elején el tudja képzelni, milyen érzés lehetett horvátnak lenni. A 91-es népszámláláskor bevezették a választható nemzetiségek közé a bunyevácot is. Érthető, hogy félelemből sokan bunyevácnak vallották magukat, hiszen ezzel is legalább elterelték magukról a figyelmet. A gond az, hogy ez a 2000-es változásokkal sem változott. 2002-ben körülbelül 20 ezren vallották magukat bunyevácnak, 70 ezren horvátnak. Tehát a horvát nemzetiségűek megosztása sikerrel járt, kevesebben vagyunk. Ehhez még hozzátartozik, hogy van Bunyevác Nemzeti Tanács is, ami érthetetlen. Ha jobban megnézzük, a mostani HNT elnökségét 80 százalékban bunyevácok teszik ki. Ez egy földrajzi fogalom, nem nemzetiségi. Egy meghatározott területről telepítették el őseinket a török elől. Ma négy országban élnek a magukat bunyevácoknak nevezők, de csak Szerbiában képeznek külön nemzetiséget. Ez nem történhetett volna meg, ha a szerb kormány nem próbálja meg módszeresen megosztani, majd beolvasztani a horvátokat.
• A brüsszeli meghallgatáson mennyire sikerült bemutatni az EP-képviselőknek gondjaikat?
– Mi vagyunk a második legnagyobb kisebbség Vajdaságban. Úgy tűnt, a szerb kormány azt várta, hogy a mi példánkból majd kitunik a sokat emlegetett hozzáállásuk, hogy itt semmi gond nincs, a kisebbségek minden jogot megkapnak a normális élethez. Ez nem történt meg. Mi is a minket ért atrocitásokról beszéltünk. A megosztottság mellett szó esett a falfirkákról, temetőgyalázásokról is. A verbászi vasútállomáson például évek óta ott a falfirka, hogy „Halál a horvátokra!”. Úgy tűnik ez senkit sem zavar. A zombori temetőrongálókról, amikor katolikus – zömében magyar és horvát – sírokat rongáltak meg a múlt nyáron, semmi hír. Ez viszont más esetben is így van: Zomborban egy albán pékséget törtek szét, de ebben az esetben sem tett semmit a rendőrség. Szerémségben pedig már évekkel ezelőtt megnyithattuk volna a horvát tannyelvű osztályokat, ha a horvát szülők nem félnének. Boszniából és Horvátországból menekült szerbek között élnek, és még mindig félnek felvállalni nemzetiségüket. Erről természetesen beszámoltunk az Európai Parlament képviselőinek, akik megértéssel viszonyultak a kéréseinkhez. Felhívtuk a figyelmüket arra is, hogy a szerb parlamentben nincs biztosított képviselői hely a kisebbségek számára, valamint Vajdaság autonómiájának fontosságára. Meggyőződésünk, hogy mindenki a saját háza táját tudja a legjobban tisztán tartani. Ezalatt a mi fennhatóságunk alá tartozó igazságszolgáltatást, rendőrséget értem. Ha visszatérnénk az 1990 előtti időszakra, ahhoz hasonló önrendelkezésre, biztos vagyok benne, hogy az incidensek száma a minimálisra csökkenne, vagy egyáltalán nem lennének összetűzések.
• A 2000. október 5-i váltással mi változott a horvátok életében?
– Sok minden. Anyanyelvükön tanulhatnak a horvát diákok, megalakult a HNT, saját tévé- és rádióműsoraink vannak. Az Újvidéki Televízión futó műsorunkat egy éve beszüntették, két újságírót fel is jelentettek. Később a belgrádi tévé készített műsort a horvátok részére, de erről a mi véleményünket nem kérték ki, holott kötelesek lettek volna. A folklór szintjére süllyedt, csak népzene volt az adásban. Ettől eltekintve, a mindennapi élet több területén jobb a helyzet.
• Horvátország mennyire figyeli az Önök helyzetét? Az anyaországuk közelebb áll az Európai Unióhoz, mint Szerbia és Montenegró. Ez milyen hatással lehet Szerbiára?
– Állandó kapcsolatunk van a szabadkai és belgrádi horvát nagykövetségekkel, valamint a horvát külügyminisztérium embereivel. Megpróbálnak a minket érintő helyzetekben közbenjárni érdekünkben. A zombori temetőgyalázáskor külön felkérték a szerb belügyi szerveket, hogy tegyenek meg mindent az elkövetők felderítéséért. Ennek ellenére nem történt semmi. A két ország között kisebbségvédelmi egyezményt írtak alá, de nem működik, hiszen a vegyes csoport, amely ezt a feladatot ellátná, nem alakult meg. Látszik, hogy van előrelépés, de a két ország közötti viszony még mindig vontatottan, lassan rendeződik. A ránk eső részt teljesíteni fogjuk. Mi itt mindent megteszünk, hogy az Államközösség minél előbb integrálódjon Európába. Remélhetőleg mire mi is uniós állam leszünk, már nem ér bennünket negatív megkülönböztetés, nem kell külön erőfeszítéseket tennünk, csak azért mert horvátok vagyunk Szerbiában. (VÍGI Zoltán, fotó: A szerző felvétele, Magyar Szó, 2005. október 18., 11. o.)

Marseille sem kapott arab nevet…
A B92 internetes kiadása olvasóinak véleménye a szombati szabadkai tüntetésről

– Igazán sajnálok minden elnyomott szerbiai nemzeti kisebbséget. Nincsenek saját iskoláik, televíziójuk, nemzeti intézményeik, médiájuk… A településeket nem nevezhetik a nevükön, az utcákat nem nevezhetik el sajátjaikról. A gyerekeknek szerb nevet kell adniuk… Éppen úgy, mint a macedónoknak Észak-Görögországban, vagy az egyesült Európa országaiban, amelyek a kérdést egyszerűen oldották meg – erőszakos asszimilációval.
(Goran T.)
– A bűnözés, a kis lopásoktól kezdve egészen a súlyos következményekkel járó fizikai leszámolásokig (sajnos) mindenhol jelen van, a lakosság nemzetiségétől függetlenül. A többnemzetiségű közösségek sem mentesek ettől, és felelőtlenség a „szerb hatalmat” hibáztatni és azt állítani, hogy minden a nemzeti türelmetlenség miatt történik (természetesen a szerbek részéről). Vajon lehetséges-e, hogy mindenért a szerbek a hibásak? Ezekben az időkben, amikor igen népszerű és kifizetődő (politikailag és anyagilag is) hinni, hogy éppen a magyarok vannak annyira veszélyben. Nekem soha eszembe sem jutott, ha egy rendőr megbüntetett és magyar akcentussal beszélt, hogy ez a szerb nemzetiségem miatt van. Az utóbbi időben Szabadkán többször is megtörtént velem, hogy egyszerűen átnéztek rajtam, ha megszólaltam (az utcán vagy az üzletekben). Jó lenne, ha odamennének, és statisztikát készítenének az összefirkált szerb nyelvű útjelző táblákról és elnevezésekről. De ez biztosan nem mérvadó, mert szerbekkel történik Szerbiában!
(Nada)
– Szem előtt tartva a kettészakadt politikai eszméket Vajdaságban (egyik oldalon az ultrajobboldali radikálisok, a másikon a kisebbségek, akik között szintén vannak szélsőségesek) nem csoda, hogy sor kerül szerencsétlen incidensekre. Az erős ellentétek nem hoznak semmi jót!
(Velibor)
– Első lépésként Szerbiának be kellene kapcsolni a rendőrségbe, a bíróságba és természetesen a kormányba is a kisebbségeket. Akkor aztán fel lehetne tenni a kérdést, túloz-e Kasza vagy sem. Hiszem, hogy éppen annyira elpolitizálja a dolgokat, mint bárki más itt Szerbiában, de tény, hogy magyarnak és szerbnek lenni Vajdaságban nem jelent egyforma elbírálást.
(3EMYH)
– Tény, hogy tapasztalható bizonyos türelmetlenség a különböző nemzetek között Vajdaságban, de ez mindegyikük autista bezárkózásának következménye. Emellett a magyarországi pártok a vajdasági magyarok helyzetéről vitázva próbálnak politikai poénokat szerezni, amihez Kasza VMSZ-e is csatlakozott. Mindezt a párt népszerűségének javításáért, és ki tudja, minek az elkendőzéséért. Amikor Magyarországon referendumot tartottak a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról, bebizonyították, mennyire érdekli őket… Az eredmény egy nagy NEM volt. És valóban nem értem, miért ez a nagy felhajtás, ha mi Vajdaságban túléltük Miloševićet és társaságát, háborúikat és a kísérleteket, hogy a szomszédokat összeveszítsék. Egyszerűen arra lenne szükség, hogy visszatérjen egy kicsit a testvériség-egység rendszere, hogy a különböző nemzetek jobban megismerjék egymást, elsősorban a gyerekek, mert a jövő az övéké…
(Tivadar)
– Az, hogy a szerbek hagyják, hogy a hatalom úgy bánjon velük, mint a birkákkal, hogy a bíróságok úgy dolgoznak, mint a török időkben, és a rendőrség saját magát magasabb fajként éli meg, az szerb probléma. Én, mint civilizált szerb (aki kisebbségnek érzi magát az általános primitivizmusban), üdvözlöm a magyarok és Európa harcát jogaikért. Ha sikerül nekik, nekem is kicsivel jobb lesz. BRAVÓ MAGYAROK! Civilizált világ vagytok. Könyörgöm, annektáljatok bennünket, helyezzetek felügyelet alá (mint a boszniai szerbeket vagy Kosovót), hogy mi is megszabadulhassunk saját hatalmunktól! Minden megszállás jobb, mint ez a „szabadság”.
(Pavle)
– Mi ez a „kosovói forgatókönyv”? Ahogy egyik nem szerb barátom mondta, Kasza úr az állambiztonság ellen dolgozik, és az ilyen tevékenységért felelnie kell. Hiszik vagy sem, Franciaországban az ilyen dolgokat úgy oldják meg, hogy kiutasítják az állam biztonsága ellen ténykedőket.
Én tegnapig Vajdaságban éltem, és nem vettem észre a kisebbségi jogok ilyen riasztó hiányát. Vajon Szerbia polgárai úgy gondolják, hogy Franciaországban az arabok és az afrikaiak egyenlők az őslakosokkal? Hivatalosan igen, de kis kivétellel a legrosszabb munkákat végzik. Ahogy én tudom, nem saját nyelvükön tanulnak, hanem franciául, nincs joguk vallási jelképeiket viselni az iskolákban. Nincs saját televíziós műsoruk. Egy helységet, csak azért, mert ott arabok élnek, nem neveznek el arabul. Így Marseille-nek is régen arab neve kellene hogy legyen.
Az a véleményem, hogy szó sincs joghiányról, a magyarok, politikusaikkal együtt Szerbia destabilizációján ügyködnek, azzal a céllal, hogy autonómiát harcoljanak ki, majd azt a területet a közeli vagy távolabbi jövőben saját hatásuk alá helyezzék. A történelemnek hosszú az emlékezete. Nem felejtenek és nem bocsátanak meg valakinek, aki egyszer elvette a földjüket és aki miatt hatalmas területet vesztettek.
(Francuskinja)
– Ismét ugyanaz a forgatókönyv - a szerbek ismét megoszlanak: mi, vajdasági szerbek, akik tudjuk, hogy a kisebbségi jogokat Vajdaságban nap mint nap megsértik, és a szerbiaiak, akik soha nem jártak itt (és fogalmuk sincs, hol van Vajdaság, és kik azok a kisebbségek) tagadják még e jogok létét is. Szerintük ismét (mint a kilencvenes évek háborúi során) a „Nyugat” talált ki valamit, össze akar bennünket veszíteni és szét akar darabolni.
Az etnikai kisebbségeknek Szerbiában MINDEN, de tényleg minden joguk megvan (és Istenemre, még több is!) – képzeljék csak el, MÉG saját iskoláik is vannak, és médiumok a nyelvükön, SENKI nem molesztálja őket, amiért élnek jogaikkal, saját anyanyelvükön beszélnek stb.
NE BESZÉLJENEK NEKEM ILYESMIT!!! Naponta látom, hogy az emberek, akik az utcán nem szerb nyelven beszélnek, hogy járnak - kinevetik, molesztálják, diszkriminálják őket, egyes esetekben még meg is verik (nem ritkán a hatalom szeme láttára!). Ráadásul ennek az államnak kötelessége minden polgárnak minden emberi jogot szavatolni, és most is ezt követelik Szerbiától. Minden polgárnak egyforma joga van a rendőrségi és állami védelemre.
Ja és igen, újra ugyanaz a forgatókönyv – ismét egy szerb vendégmunkás összehasonlítja a vajdasági magyarokat a németországi törökökkel vagy az USA-ban élő mexikóiakkal – ez NEM ugyanaz! Vajdaság Magyarország része volt több mint ezer évig, ezt ne felejtsük el! És mindvégig itt éltek – nem bevándorlók, nem vendégmunkások, és nem is lehet őket azokkal összehasonlítani.
Szerbiában még mindig általános műveletlenség, tudatlanság és tehetetlenség uralkodik.
Mika, Pancsova
(www.b92.net, Magyar Szó, 2005. október 18., 12. o.)