Kedves Károly!
A Hét Napban olvastam fejtegetéseidet a Magyar Szó „átszervezésével” kapcsolatban. Megmondom őszintén: szerintem nem beszélsz nyomon.
Kezdem onnan, a régi időkből – sajnos nekünk már ilyenünk is van –, amikor még a Q tanyán beszélgettünk, vagy éppen Vicei Karcsi mellett próbáltunk kiállni, hogy legalább a második koncepciós perében legyen egy kis esélye arra, hogy ne kerüljön börtönbe. Ott voltunk a VMDK-ban, végig ültük a zentai maratoni ülést, amely végül is megpecsételte az akkor még egyetlen magyar szervezet létét. Megalapítottuk a VMSZ-t, és tudtuk, hogy baj lesz még – a „bátor harcos” – Kaszából, aki az elnökségi tagságot sem merte vállalni VMSZ-ben, hiszen az alakuláskor minden bizonytalan volt. Feltehetően emlékszel arra is, miután megerősítettük a VMSZ-t, minden előzetes megbeszélést felrúgva, az akkori elnökünk bejelentette, hogy Kaszát mégiscsak be kellene tenni az elnökségbe. Ellenkezésemre egyik akkori polgármester ugrott fel és adta át (mintha ez demokratikus kategória lenne) elnökségi helyét a „nagy embernek”. Én, meg ennek hallatán azzal pattantam fel, hogy „Elegem van ebből a di . . . ó kommunista bandából!”, és lemondtam elnökségi tagságomról. A többi már ismert. Csubela tragikus halálával Kasza – aki akkor is mindent megígért – lett az elnök, aminek a jobboldali gondolkodásúak részéről az volt a feltétele, hogy én visszahívjanak az elnökségbe, a kommunista erőket ellensúlyozni. Újból becsapott a reménykedés, mert azt hittem, talán megváltozhat az ember. Idővel, veled együtt már csak hárman maradtunk, un. jobboldaliak az elnökségben, akik ellenvéleményt is meg mertünk fogalmazni. 2000-től már nem tudom mi történt a VMSZ berkeiben. 200-an távoztunk a szervezetből, mert elegünk lett a hamisságból, félrebeszélésből, látszattevékenységekből. Te maradtál elnökségi tag, most pedig alelnök vagy, és természetesen továbbra is a Hét Nap főszerkesztőjeként dolgozol.
Elnézésedet kérem a hosszú bevezető miatt, de szükségét éreztem annak, hogy felelevenítsem a múlt néhány részletét.
Ma, amikor a Magyar Szó sorsáról beszélünk, elképesztő dolgokat olvasok tőled. Úgy emlékszem, annak idején a Hét Napot igyekeztünk megmenteni Kaszától. Nem sikerült. Mint ahogyan mást sem, mert a hitegetésével, és nem utolsó sorban a szószegésével becsapja az embereket. Amit mond annak sokszor semmi köze ahhoz, amit tenni fog. Emlékezz, a 2000-ben tett ígértére. Azt mondta, hogy létrehozhatjuk a VMSZ-en belül a kereszténydemokrata platformot, ha elfogadjuk Őt a VMSZ elnökének. Bezzeg, miután a közgyűlés kb. felét kitevő platformpártiak szavukat betartva, elnökké választották, Kasza egy mozdulattal lesöpörte a platform kérdését a porondról. Ennek az embernek kellene hinnünk? Mi legalább tudjuk, hogy amikor a Hét Nap Újvidékről Szabadkára került valóban növekedett az olvasótábora, de miután rátenyerelt a VMSZ, akkor kíméletlenül csökkent. A Hét Nap valószínűleg már nem is létezne, ha az MNT-t is irányító ember nem lenne egyben az Illyés Közalapítvány Álkuratóriumának az elnöke. Azon már nem is csodálkozunk, hogy bármilyen cikket küldünk, nem hozzátok le. A kartársnőtök megengedi magának azt a luxust, hogy a főszerkesztő utasítása ellenére, személyeskedő dacból ne jelenjen meg valamely sajtótájékoztatón, mert nem tetszik neki ennek, vagy annak a politikusnak az ábrázata. Hol itt a profizmus?
De nem a Hét Napról szerettem volna írni, hanem a Magyar Szóról, amelyet attól féltünk, hogy hasonló sorsra jut.
Már így is nagyok a gondok. Dokumentáltan, bizonyítékokkal alátámasztott tanulmányt írhatnék arról, hogy (főszerkesztőtől függetlenül) milyen, megkülönböztető módon viselkedik a Magyar Szó velem, és az MPSZ-szel (bizonyára a más politikai szervezetekkel) szemben. Még a fényképeket is úgy készítik, hogy ha lehet, akkor lelógjunk a kép széléről, aminek az a célja, hogy azt higgye az olvasó, az MPSZ nem is létezik. Magad is elképednél, ha egyszer végighallgatnád a zentai képviselő-testület ülését, és utána olvasnád el a Hét Napban, és a Magyar szóban megjelent tudósításokat. Mintha a tudósítók a holdon ülve írnának az eseményről. Egy ilyen élményből azonnal világossá válna az is, hogy miért nem tud saját erejéből megélni az egyetlen vajdasági magyar napilap. Ha mindig minden élet lekerekít egy újság, akkor annak nincsen jövője. Te is tudod, hogy a lap Szabadkára költöztetése ezt a valós, és legégetőbb gondot, a szabad és hiteles tudósítások kérdését nem fogja megoldani, de százszorosan rosszabbá teszi, különösen, ha valóban a belpolitikai szerkesztőség kerül a VMSZ és Kasza vezérkarának városába. Egy dolog fog megváltozni. Jobbak lesznek a fizetések (Szülőföld Alap, Illyés Alapítvány, Új Kézfogás), mert ha jobban megfelel a lap a szűkebb elit elvárásainak, akkor több pénzt is kap.
Azt írod vezércikkedben (és leginkább ez a kijelentésed késztetett a levelem megírására), hogy „az oldalvonal mellől bekiabálók”. Én inkább úgy fogalmaznék: „akik feje felett átvitték az oldalvonalat, és most azt szeretnék, hogy kívül is maradjanak”. Sokatmondó, hogy ki melyik oldalán áll ennek a vonalnak, mert a nagy többséget biztosan kívülre rekesztették. Egyébként az is tény, hogy csak azoknak van (és volt) meg a vonalak ide-oda cipelgetésének a lehetősége, akik jól szolgálták a különböző idők szerbiai hatalmi rendszerét a magyarok kárára. A Magyar Szó az egész vajdasági magyarság tulajdona, ezért szerintem egy vajdasági magyarra se szabadna azt mondani, hogy az oldalvonalon kívül áll. A beképzeltség, és a hatalmi gőg vezetett Magyarország trianoni katasztrófájához is, mert sakkfiguraként rakosgatták az embereket vonalon innen és túl.
Mi a baj a Magyar Szó „átszervezésével”? Semmilyen törekvés nincs a megegyezés-keresésre. A Magyar Szót már régen független részvény társasággá kellet volna alakítani, amelyet 3/4 részben a tartományi költségvetés kötelezőérvényűen finanszíroz, hiszen közszolgálati feladatot végez. Nem hiszünk (nincs is erre semmi okunk) sem az MNT(=VMSZ)-nek, sem a gazda VMSZ-nek. Hogyan higgyünk, ha a közösségnek adott szó (pl. platform) sem jelentett semmit? Azt gondoljuk, hogy az átszervezés – amit a diktatúra erejével mindenképpen el fognak végezni – valójában a lap (még legjobb esetben is a belföldi politikai élet legfontosabb rovatának) Szabadkára költöztetését jelenti, ami megint rossz megoldás, mert az egykori polgármester hatalomhoz simuló politikája miatt Szabadkán a magyarság elveszítette döntő befolyását, és ebből a szempontból akár Újvidéken is maradhatna. Azért kell költöztetni, hogy börtönfelügyelet alá kerüljön a Magyar Szó. Nem jobb újságot akarnak létrehozni, hanem végérvényesen a VMSZ szolgálatába akarják állítani, amit a főszerkesztő lemondásával sem lehet megakadályozni, mert ezzel legfeljebb egyel több munkanélküli magyart adhatnánk az országnak. Mindannyiunk számára világos, hogy a VMSZ az utolsó választásokon óriási nagyot bukott, és ha már nem tud szimpátiát szerezni a tetteivel, akkor kénytelen lenyúlni a sajtót. Ha a VMSZ diktálta média kizárólagosságával sikerül elhinteni a belföldi és külföldi köztudatban azt a hamis (és hazug) képet, hogy nincs is más rajta kívül a politikai porondon, akkor munka, és kiállás nélkül is fenn tud maradni. Mindez csak egyéni érdekeket szolgál (privatizáció, munkahelyek, egy szűk réteg hatalmát stb.), és végzetes következményekkel jár az elszakított délvidéki magyarokra nézve. Jól tudjuk, hogy például Kasza egészen addig ellenezte, a kettős állampolgárság bevezetését, amíg a többi politikai erő olyan népszerűvé nem tette kérdést, hogy már nem tudott hová hátrálni. És sok minden mást is sorolhatnék én is, de te is.
Rossz mesterkedés ez a nem őszinte politizálás, mert az emberek átlátnak a szitán, elveszítik hitüket, és otthon maradnak, vagy bosszúból valamely nem magyar szervezetre szavaznak. Ezt szeretnétek elérni?
Isten óvja a magyarokat a hamis prófétáktól!
Rácz Szabó László
Magyar Polgári Szövetség elnöke

Vezércikk

Magyar Szó 2005.09.20

Most mindenki róla beszél. Az is, akinek sohasem volt igazán fontos. A Magyar Szó és a magyar szó. Szerbek és magyarok, politikusok, közéleti emberek, ,,független'' értelmiségiek egyaránt tele vannak aggodalommal és fenntartással egyetlen napilapunk küszöbönálló átszervezésével kapcsolatban. Olyanok is, akik az elmúlt időszakban egy szalmaszálat nem tettek keresztbe a Magyar Szó érdekében, szótlanul és tétlenül szemlélték, hogyan épül le, hogyan kerül mind súlyosabb helyzetbe. Pedig szólhattak volna, tehettek volna, hiszen pozícióban voltak.Szeparatizmust kiált a tartományi szerb politikus, öngettósítást, provincializmust, nemzet(iség)i önhittséget (értsd magyarkodást) az újvidéki független értelmiségi, a Magyar Nemzeti Tanács (az alapító!) és a Vajdasági Magyar Szövetség befolyásának növekedésétől óvnák napilapunkat a valóban vidéki, önjelölt politikusocskák. Hogy összecsengenek a gondolataik! Mennyire egy húron pendülnek!Érdekes, a szerb pártok befolyásának növekedése ellen, a szerb pártvezetők támogatottságuknál és súlyuknál jóval nagyobb jelenléte ellen sohasem emeltek szót. Hogyan is emeltek volna: az ő enyhelyükben zavartalanul gyakorolhatták hatalmukat, sütögethették pecsenyéjüket, tarthatták ellenőrzésük alatt a Magyar Szót (is). Amelyet most a délvidéki magyarság ellen igyekeznek megvédeni. Ezért lett számukra az utóbbi időben szitokszó az MNT és a VMSZ, a nemzeti közösség valós érdekeinek, elvárásainak legfőbb kifejezésre juttatója, cselekvő szervezete, amely a szerkesztőség mellett egyedül tett valamit az újság megtartása érdekében, s amely ellen nemrég „tömörülés”-t hoztak létre.Rátérve most a lényegre: minden normális, az anyanyelvű tájékoztatáshoz valamit is konyító délvidéki magyar ember számára világos, hogy a Magyar Szó esetében halaszthatatlan átszervezésre van szükség, mégpedig kizárólag egy mostaninál jobb, olvasóközelibb, a vajdasági és egyetemes magyarság életével, valós gondjaival, az ország és a világ dolgaival elmélyültebben, körültekintőbben, színvonalasabban foglalkozó magyar napilap megteremtése érdekében. Az átszervezés lebonyolítása az alapító, az igazgatóbizottság és a Magyar Szó vezetőinek a feladata, nem pedig az oldalvonal mellől bekiabálóké. Az övék, természetesen a felelősség is. Az átszervezés elodázása, az ilyen vagy olyan ürüggyel való akadályozása mindenképpen napilapunk további leépülését, s végső soron megszűnését jelenthetné. Ez viszont az oldalvonal mellől bekiabálók felelőssége.Nem csupán magyar nyelvű oktatást szeretnénk itt a Délvidéken megalapozni, hanem magyar szellemiségűt is, mondtuk ki többen annak idején. Aki akarta, pontosan értette, miről van szó. Nincs ez másképpen a tájékoztatásban sem. ,,A falak is tanítanak” – fogalmazódott meg akkor, s aki leírta, bizony arra gondolt: nem mindegy, hogy hol vannak ezek a falak. Belgrádban-e, a teljesen elszerbesedett Zomborban, Újvidéken vagy Kosztolányi Dezső városában, Szabadkán, esetleg győztes csatánk színhelyén, Zentán. Amikor annak idején a 7 Napot nem kis erőfeszítések árán sikerült Újvidékről Szabadkára áthozni, az addig vegetáló hetilapból hamarosan ötvenezres példányszámot meghaladó közkedvelt újság lett. Zomborban évente 7-8 elsős magyar hallgatója volt a tanítóképzőnek, amikor szintén nem kis huzavona után átkerült természetes közegébe, több mint ötvenen iratkoztak be az első évre. Igen: a falak is tanítanak. Védenek, sugároznak, vonzanak, erőt adnak. Nyilván a Magyar Szó is nagyobb biztonságban lenne természetes közegében, ott, ahol olvasói többségben élnek, ahol vannak még magyar többségű önkormányzatok, ahol karnyújtásnyira az anyaország, Európa... Nagyobb esélye lenne a fejlődésre, a felemelkedésre. Miért is bűn ez?! Lám, a Románia Magyar Szó éppen most szenderült jobblétre az olvasótáborától oly messze eső Bukarestben...Csak hát a Magyar Szót senki nem akarja átköltöztetni Szabadkára, Zentára. Nem akarja kitakarítani Újvidéket, magára hagyni a szórványt. Ezzel csak a rémlátomásaikkal küszködők riogatják a délvidéki magyar közvéleményt. Napilapunk első embere elég érthetően kifejtette: a három lábon álló (Újvidéken, Szabadkán, Zentán) szerkesztőségnek nagyobb esélye van a megerősödésre, a fejlődésre.Attól sem kellene tartaniuk a közvéleményt riogatóknak, hogy a Magyar Szóra Szabadkán meg Zentán majd rátenyerel a VMSZ. Nem is ettől tartanak ok igazán, sokkal jobban attól, hogy az átszervezéssel majd kikerül az ő, a korábban mindenható, meglehetősen nehéz tenyerük alól. S odakerül, ahol régtől fogva a helye volna: a délvidéki magyar olvasótábor keze ügyébe, a szíve közelébe.DUDÁS Károly

Sajnálom a Magyar Szót*
– mert ugyanaz a sors vár rá, amit a 7 NAP már megért

Engedtessék meg nekem, hogy egyetlen napilapunk, a Magyar Szó várható sorsáról elmondjam véleményemet. Ehhez a „jogot” onnan veszem, hogy 1951-ben, az érettségi vizsgám előtt, a Becskereki Magyar Főgimnáziumban jártak a lap akkori szerkesztői fiatal munkatársakat keresni, és Ambrózy Károly magyar tanárom elsőként javasolt felvételre. Tette ezt annak alapján, hogy a gimnázium felső osztályaiban minden magyar dolgozatomat ötösre írtam, két évig vezettem sikeresen az iskola önképzőkörét és időnként kisebb nagyobb cikket írtam a lapnak és az Ifjúság Szavának. Miután 1951 július 10-én átvettem érettségi bizonyítványomat, a délutáni vonattal Újvidékre utaztam, s még aznap – igaz némi vita árán – felvettek a laphoz. A 7 NAP-ra azért hivatkozom, mert 1957-ben tagja lettem szerkesztőségének és 30 éven át, nyugdíjaztatásomig ott dolgoztam. Közben lassan felkapaszkodtam a szamárlétrán, s 10 évig főszerkesztő helyettese, majd 4 évig főszerkesztője voltam. Mivel felvételem idején nem voltam tagja sem az ifjú, sem a felnőtt pártnak, örökké bizonyítanom kellett, hogy lehet belőlem újságíró. Így 1954-ben Topolyára küldtek megindítani a lap ottani, heti mellékletét, majd egy év múlva ugyanilyen feladattal kerültem Szabadkára.
A Magyar Szóval kapcsolatos félelmeimet röviden így foglalhatom össze: a lap, a Vajdasági Magyarok Szövetsége vezetőségének nyomása alatt ugyanúgy úgy elveszti olvasóinak nagy részét, ahogyan ez a 7 NAP esetében történt. Ez az egykor 50.000 példányszámban eladott újság (minden harmadik magyar család megvásárolta) ugyan tiszteletreméltóan helytállt a miloševići korszakban, de utána jócskán megroggyant a tekintélye, amikor vezetőinek egyenetlensége folytán („mi magyarok” sem tudtunk összefogni) három részre szakadt, majd miután káderei révén a VMSZ rátenyerelt, annak pártlapjává silányult, s úgy tudom, ma 5.000 példánya kel el a piacon.
Persze mindennek van története, a történelem pedig jó tanítómester.
Rossz döntés volt a II világháború vége felé a Szabad Vajdaságot, a Magyar Szó elődét, Szabadka helyett Újvidéken kiadni. Hasonlóképp helytelen volt a Szabadkán már működő vajdasági rádiót Újvidékre helyezni – azért is, mert a kor műszaki lehetőségei mellett, a meginduló tájékoztató irodás kampány miatt Szabadkáról jobban le lehetett volna teríteni műsorával Rákosi országát, mint Újvidékről. Végül hiba volt, a Magyar Tanszéket Újvidéken megnyitni, mert Szabadkának Magyar Tanítóképzője, minden középiskoláinak magyar tagozata volt, itt működött a tartomány akkor egyetlen magyar színháza, könyvtárának magyar állománya többszöröse volt az újvidékinek, környéke minden falvában magyar művelődési egyesület dolgozott – városi és falusi környezetben itt élt Vajdaság magyarságának harmada. Végül, de nem utolsó sorban: a város sajtójának igen nagy hagyománya van. A nemzetiségek elnyomásáról messze híres királyi Jugoszláviában állandó jelleggel adtak itt ki három-négy magyar napi- és hetilapot – tehát „normálisnak” volt tekinthető, hogy az „önigazgatású szocialista Jugoszláviában” legalább egy magyar napilapja legyen.
A magyar napilap megindítása érdekében a 7 NAP szerkesztősége, a hetvenes évek elején, jól kihasználta a kialakult politikai lehetőségeket. Meggyőzte Vajdaság és a község vezetőit egy színes nyomásra alkalmas körforgó nyomdagép megvásárlásának szükségességéről. Az elképzelés szerint – erre adott pénzt a község és a tartomány, sőt maga a szerkesztőség is – hogy a 7 NAP mellett megjelenik a Szabadkai Újság, amely a Subotičke Novinevel együtt fokozatosan napilappá alakul át.
Itt hangsúlyozni kell a következőket:
A VMSZ mai hangadóinak egy része (Dudás Károly, Biacsi Antal, stb.) akik pártvezéreikkel együtt legagresszívebben törnek a Magyar Szó, vagy legalább egy részének megszerzésére és Szabadkára (Zentára, Topolyára, stb.) költöztetésére, a nyolcvanas évek elején pártkatonákként, a községi pártbizottság követelésének szófogadó végrehajtóiként egyetértettek azzal, hogy Szabadkának nem kell a rotációs, vele se magyar, se más nyelvű napilap, tehát úgy döntöttek, hogy a (kínnal szerzett) nyomdagépet INGYEN(!!!) át kell adni az újvidéki Fórumnak. Sajnos hiába szaladgáltam a tartomány és a község vezetőihez, hiába próbáltam őket meggyőzni a gép elszállításának káros voltáról, hiába próbáltam a vezetőségek magyar tagjaira azzal hatni, hogy körforgó gép nélkül legalább 40 évre lehetetlenné teszik egy szabadkai magyar napilap kiadását, hiába hivatkoztam arra is, hogy a gépvásárlásról és a két napilapról párthatározat van, hiába mondtam a nyomda vezetőinek, hogy ostobaság egy ingyen kapott korszerű gépet elkótyavetyélni – ennek nem lett foganatja. Illetve az lett, mert nem voltam elég „taktikus”: súlyos pártbüntetésben részesültem zömmel ugyanazoktól az emberektől, akik ma a VMSZ nevében vonják kétségbe magyarságomat és teszik lehetetlenné újságírói munkámat.
Amikor a nyolcvanas évek végén nálunk is megindult a pártosodás és megalakult a VMDK, annak elnöke, Ágoston András, azonnal megfogalmazta követelését, hogy pártja, a magyar jogok és érdekek védelmezőjeként, gyakoroljon felügyeletet a magyarul megjelenő lapok és médiák felett. Mivel akkor még írhattam és közéleti szerepet is vállaltam, minden alkalmat megragadtam arra, hogy károsnak nevezzem politikusok és pártok beavatkozását a szerkesztőségek munkájába. Ezt főleg a kisebbségek esetében tartottam megengedhetetlennek, mert ha netán pártokra szakadnak (ez bekövetkezett) egy sem olyan népes, hogy eltarthassa a maga szócsövét. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy az újságírás mesterség, a jó újságírók tehát szakemberek, ok a politikusoknál jobban tudják, milyennek kell lenniük a közszolgálati médiáknak. A kisebbségeké pedig, szerintem, csak közszolgálati lehet – nem állhat sem érdekcsoportok, sem pártok befolyása alatt.
Mint ismeretes a VMDK-ban, a szakadás után a VMSZ-ben, azonnal megjelentek a sajtóval megbízott személyek, akik persze lépten-nyomon hangsúlyozták, hogy pártjuk nem avatkozik a szerkesztőségek dolgába, csak segíteni akarnak nekik. Ez a segítség úgy vált hangsúlyossá, ahogy nőtt a rezsim politikai és anyagi nyomása. Nyílt titok, hogy Magyarország segítette az itteni magyar szervezeteket, sajtót, könyvkiadást, stb. a pénzek csak megbízható személyek útján juthattak hozzánk, tehát az éhbérért dolgozó újságírók nehezen álltak ellen a főként zsebből fizetők anyagi és politikai csábításának. Itt kívánom hangsúlyozni, hogy a Magyar Szó újságírói sikeresen védekeztek az ilyen csábítások ellen, s nemcsak Milošević rohamait verték vissza, hanem ellenálltak a VMSZ (Kasza), a VMDP (Ágoston) és a sokasodó többi magyar szervezet és vezér nyomásának.
Nem lehet észre nem venni, hogy Józsa László úr, a kitűnő ember és ügyvéd, az eredeti VMDK megalakulása óta azon magyar politikusok élén áll, akik folyamatosan benne vannak a kiadói, vagy más média tanácsokban – a Szabadkai Rádiótól kezdve az újvidéki Fórumig – s ma a Magyar Szó tanácsának alelnöke. Aki figyelemmel kísérte a lappal kapcsolatos utóbbi eseményekről szóló tévés adásokat megfigyelhette, hogy szinte mindig nála volt a szó. Ha a helyzet nem lenne komoly, megengedném magamnak, hogy Józsa urat a VMSZ média-felügyelő politika komiszárjának nevezzem. Az is érdekes, hogy Biacsi Antalt azonnal megtették a Szabadkai Rádió ügyvezető igazgatójának, mihelyt – sok tétovázás után – kikötött a VMSZ-ben, ahol azonnal a megbízható káderek közé emelték, sőt tisztében újra megerősítették, noha nincs annak betöltéséhez szükséges végzettsége. Ugyanez a helyzet Dudás Károllyal is, aki a HÉT NAP főszerkesztője, most a VMSZ alelnöke is, de ő sem elégíti ki az ehhez szükséges feltételeket. Eszerint rosszul állhat a sajtó és a médiák számára megfelelő káderek dolgában ez a párt, ha kénytelen megerősíteni pozíciójában ezt a két embert – vagy a vezetésnek másban nincs bizalma. Netán más komolyan venné a sajtószabadságot, s olyan rádiót vezetne, lapot csinálna, amely nem felel meg a vezetők által megszabott „jó magyar”, a „magyarságért tevékenyen dolgozó párttag”, illetve „magyar szellem” ismérveinek. Feltehető a kérdés: illik-e olyan személynek tagja lenni lapok, rádiók és tévék igazgatóbizottságának, aki egy pártban a legmagasabb tisztségek egyikét tölti be? Ez nagyban vonatkozik Józsa úrra, a Magyar Nemzeti Tanács elnökére.
Meggyőződésem szerint a nemzeti tanácsoknak, a magyarnak se, nem kellene olyan döntő jogokkal rendelkezniük, amelyek meghatározhatják, befolyásolhatják egy kisebbség életét mindaddig, amíg tagjait nem választhatja meg közvetlenül, esetünkben a magyar választó testület. Amíg a pártoknak lehetőségük van a maguk embereivel megtölteni a tanácsokat, addig legfeljebb tanácsadó, véleményező szerepük legyen. Nyílt titok, hogy a magyar tanács megválasztása furcsa körülmények között zajlott le. A szabadkai sportcsarnokba érkező elektorokat a VMSZ emberei fogadták, s listájukat aláíratták a tájékozatlan emberekkel. Ez a „taktikai fogás” akkor derült ki, amikor más szervezetek is benyújtották listájukat, mert az elnöklő bejelentette, hogy a VMSZ-é annyi aláírást kapott, hogy egyetlen lista számára sincs elég szavazó.
Bevezetőmben kifejeztem abbéli aggodalmamat, hogy a Magyar Szó a HÉT NAP sorsára jut, ha a VMSZ befolyása alá kerül, annak szócsövévé válik a MNT révén: elveszti amúgy is fogyatkozóban lévő olvasóinak jelentős részét. Ha hinni tudnék a VMSZ (MNT, stb.) vezetőinek – ám ezt a HÉT NAP példája lehetetlenné teszi számomra – hogy nem avatkoznak be a szerkesztőség munkájába, akkor is megmaradok meggyőződésem mellett, hogy katasztrofális következményekkel jár a Magyar Szó szerkesztőségének feldarabolása. Ilyesmit csak tudatlanságból javasolhatnak hozzá nem értő emberek, vagy intézmények! Tény persze, hogy a mai műszaki lehetőségek szinte korlátlanok! Ám a műszaki bravúrok nem helyettesíthetik a szerkesztőségi életet és munkát! Egy lap minősége ugyanis nem függ kizárólag az egyes újságírók tehetségétől és tudásától, hanem óriási részben a szerkesztőség együttes munkájától. Ez pedig azt jelenti, hogy a szerkesztőség tagjai minden nap együtt vannak, beszélgetnek egymással; tervszerűen, vagy spontán alakul ki közöttük vita a velük, körülöttük zajló eseményekről, a felvetődő kérdésekről; reagálásuktól a városban, az országban, a világban zajló eseményekre; mindannak együttes feldolgozásától, amivel a tagok kapcsolatba kerülnek attól függetlenül, hogy kicsi vagy nagy emberekről, kicsi vagy nagy eseményekről van szó. Tény, hogy a Magyar Szó két vezető embere, Mihók igazgató és Kókai főszerkesztő néhány tagú fiókszerkesztőségekben dolgoztak mindaddig, amíg mai helyükre kerültek, most is külön irodákban ülnek, tehát nincs tapasztalatuk az igazi szerkesztőségi munkában. Még kevésbé van ilyen tapasztalata, ismerete Kern Imre tanácselnöknek és Józsa László alelnöknek.
Isten őrizz bennünket és az olvasókat az olyan pártkáderektől, akik beképzelik maguknak, hogy értenek a szerkesztőségi munkához, hogy az újságíróknál jobban tudják, hogyan kell lapot csinálni, tehát kisajátítják maguknak a beavatkozás jogát!
Sajnos csak remélni tudom, hogy nem verik szét egyetlen napilapunk szerkesztőségét.
Brenner János, Szabadka
* Ezt a cikket nem közölte a Magyar Szó